Kritika 38. (2009)

2009 / 12. szám - Pesti Gáborné Punk Mária: A rituális színház nyomában

nyoma­ban " k­evesen ismerik Jerzy Grotowski lengyel rendező és színházi teoretikus színész­pedagógiájának valódi lényegét. Mun­kássága a múlt század hatvanas és hetvenes éveiben teljesedett ki, és joggal nevezhetjük Sztanyiszlavszkijjal egyenrangú színházi refor­mernek, aki a teatralitás teljességét a konvenci­onális kőszínházak adta lehetőségek és színé­szi technikák elvetésével egy új, emberibb és őszintébb színház létrehozásával teremtett meg. Kutatásainak továbbértelmezései olyan neves szakemberek módszereit eredményez­ték, mint Peter Brook színházi szegénysége, Eugenio Barba rituális formanyelve, Tadashi Suzuki mozdulatlanságban rejlő művészete, a nemrég elhunyt Pina Bausch táncszínháza, vagy Richard Schechner performance-ai. Gro­towski színházi gazdagsága ma éppoly aktuá­lis, mint 50 évvel ezelőtt munkássága kezdetén, amikor 1959-ben megalapította a Laboratórium Színházat, ezért az UNESCO a 2009-es évet Grotowski-évének nyilvánította. Ennek kapcsán rendeztek 2009. október 17. és 21. között Párizsban Jerzy Grotowski színhá­zi antropológiájáról konferenciát, amelyen filmvetítésekkel egybekötött előadásokkal szí­nesítették a programokat. A XXI. század nehe­zen meghatározható humánus értékrendszeré­ben egyre homályosabbá válik, mit is jelentett Grotowski színháza, valójában mit akart kife­jezni groteszknek minősülő figuraalakításaival? Sokan azt hiszik, hogy Grotowski a perfor­­mance-ok és a happeningek nagymestere, aki alternatív lehetőségek tömegét hozta létre, hogy az individuális szabadság színházában elég legyen csupán az érzelmek, ingerek kifeje­ződéseinek hatalma, amely a nézőt egy újabb élményhez juttatja, mégpedig úgy, hogy köz­ben az emberi méltóság sérül. Grotowskinál a munkában járt folyamatos út volt a meghatáro­zó, amelyben a legnagyobb szerepet az embe­ri szervezet és létezés tisztelete képviselte. Ku­tatásai az emberi bázisra, annak működésére reflektáltak, tehát ezzel a változatlan alapokat határozta meg, hogy az ember mélyére ásson, amikor a fizikai cselekvésekben megtalálta a testemlékezetet. Erre az örökérvényűségre utalt Ludwik Flaszen, a Laboratórium Színház társalapítója, Grotowski egykori munkatársa is a Pompidou Központban tartott szimpóziu­mon, amikor megkérdezték tőle, mennyire le­het aktuális napjainkban egy negyven évvel ez­előtti kor színháza. Az aktualitás az újabb gene­rációk kérdéseiből, társadalmi-kulturális hely­zetének megfelelően adódik, amelyben a biz­tonságos alapot a változatlan és állandóságot képviselő emberi test adja. De Grotowski esztétikája nem pusztán a szí­nészi technikában valósult meg, hiszen előadá­sai nem a sikerorientáltságra és az öntetszelgés­­re irányultak, hanem a transzcendenciában át­lényegülő rituális formákra. A vertikális értékét ez képviseli, hiszen ha csak megmaradna a fizi­kai cselekvések és akrobatikus elemek változa­tos megjelenítésében, akkor nem tenne mást, mint cirkuszi mutatványnak minősülő ügyessé­gi játékokat és tornaelemeket, vagy színpadi kliséket ügyesen alkalmazó sztereotípiákat fel­sorakoztató szórakoztatást. A transzcendens keresése nem feltétlenül jelenti az Isten-kere­sést, hanem a jungi archetípusok egyikével va­ló azonosulást, egy olyan láthatatlan elemmel való találkozást, amely a vitalitáson keresztül valósul meg. Flaszen elmondta, hogy a vitalitás mindig transzcendens, nem hétköznapi való­ság, tehát nem lehet lagymatag, csökevényes és kaotikus. A transzcendens az egész testet és embert meghatározza, amelyet a színész az egész lényével képvisel. Ez az ajándék és a szolgálat, az önátadás teljessége. Grotowski színháza ezért nem kommunikáció színész és néző között, hanem a színész önátadása és a néző tanúsága, befogadása. Ezért sem akarták már a későbbiekben semmilyen más eszközzel bevonni a nézőket az előadás menetébe, csu­pán a nézői tanúságtétel csendes jelenlétéhez ragaszkodtak. Peter Brook a Théatre des Bouffes du Nord­ban tartott előadása során kiemelte, hogy Gro­towski pedagógiáját sokan félreértették, ezért Grotowskira hivatkozva a 80-as években az USA-ban pornográf elemekkel dolgozó előadá­sokat hoztak létre, pedig Grotowski szakrali­­tása a fegyelmezettségre és bölcsességre épül. Ezért nem lehet profanizálni őt, mert lényegét veszti a szeretetben való önátadás, amely misz­térium, egyfajta vallásos színház. A vallásosság nála nem egyoldalúan a keresztény hatást je­lentette (színészi elemeit a japán zenből, vala­mint a hindu Kathakaliból is merítette), hanem általában a hit jelenlétének a tanúságtételét. Még a teljesen ateistának valló közösségben is jelen van a hit, hiszen az általuk is végzett ün­nepi szertartások során kifejezett életigenlés transzcendens találkozást kíván. A színházi elő­adás is, mint ünnep, rituális megnyilvánulás, amelynek mélyebb képességekhez kell vezet­nie az embert, miután az ünnepről való tudás még nem emberformáló erő. Meg kell tanul­nunk, hogyan ünnepeljünk, az ünnepben résztvevő egyén önátadása mennyire váljon át­­lényegüléssé az ünnep tartalmainak befogadá­sához. Ennek pedig elengedhetetlen feltétele az ünnepben való maximális jelenlét, amely képviseli az őszinte embert. Az ünneplésben tanúsított teljesen hiteles jelenlét fejezheti ki csak azt az emberképet, amely minden társa­dalmi-politikai helyzetben állandó marad. A vallási tudat és a művészet összekapcsolása itt jelenik meg Grotowski kutatásaiban, és vezet a totális teatralitáshoz. Többek között ezt fejtette ki Marc Fumaroli történész, a Francia Akadé­mia tagja és Marco de Marinis, a Bolognai Egye­tem színháztudomány-professzora is október 20-án a Collège de France-ban tartott előadá­sán. Grotowski antropológiájának lényeges alapköve az önmegismerés a bizalom által. A bizalom feltétlenségében az egyén ráhagyatko­zik a mesterre, aki motivál a nyitottság formái­nak megtalálásához. A nyitottság egy folytonos munka, amely nem passzív figyelésben merül ki, nem meditációs állapot vagy racionális ma­gyarázat, hanem egy megszakíthatatlan műkö­dés, újrakezdett munka, amely állandóan épít­kezik javítva az esetleges hibákat. Ezért sem le­het Grotowski pedagógiáját csakis elméleti sí­kon értelmezni, a tréningek és a folyamatos cselekvés, fizikai aktivitás során lehet megérte­ni őt. Mario Biagini, a pontederai Jerzy Gro­towski és Thomas Richards Munkaközpont igazgatóhelyettese színvonalas testjátékkal is kísért előadásában így értelmezte a szeretet ku­riózumát, amely olyan ráhagyatkozásban való­sul meg mester és tanítvány között, mint a szol­gálat. Ez a szolgálat önzetlen ajándéka az em­bernek, amelyben hiteles önmagát találhatja meg, és megnyílhat a világ felé a horizontális tapasztalatszerzés által úgy, hogy közben lé­pésről lépésre jut vertikálisan feljebb, a transz­cendens tapasztalatok felé. PESTI GÁBORNÉ PUNK MÁRIA

Next