Kritika 39. (2010)
2010 / 6. szám - Józsa Ágnes: Lassan kinőjük az épületet. Beszélgetés Csorba Lászlóval, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójával
22 2010. június Beszélgetés Csorba Lászlóval, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójával A Magyar Nemzeti Múzeum nem csupán a magyar történelem tárgyi emlékeinek első számú gyűjtőhelye. Az 1848-as márciusi forradalom fontos helyszíne volt, így azóta a nemzeti szabadság jelképe is. Timpanonján Pannónia nőalakja ül a trónon, jobbján a tudomány és művészet, balján a történelem és a hírnév, a jobb sarokban fekvő istenalak a Dunát, a bal oldali a Tiszát szimbolizálja. A magyarság kiemelten fontos tárgyait és műkincseit a XIV. századtól őrizték királyi gyűjtemények. Mátyás már kortárs képzőművészeti alkotásokat is vásárolt. A török elleni küzdelem szüneteiben dúsgazdag főuraink, a Nádasdiak, a Zrínyiek, az Esterházyak ritkasággyűjteményeket is fölhalmoztak kastélyaik kincsesházaiban. Amikor a felvilágosodás hatására az első nemzeti múzeumok alakultak, 1802-ben, Európában harmadikként, Széchényi Ferenc gróf adományából létrejött a Magyar Nemzeti Múzeum. Igazgatója ez év februárjától Csorba László egyetemi docens, az újkori magyar történelem, művelődéstörténet és egyháztörténet, valamint az olasz-magyar kapcsolatok történetének kutatója. Kisgyerekkorom óta érdekelt a történelem. Talán azért is, mert családom évszázadokra visszanyúló hagyományait a fennmaradó dokumentumok alapján korán megismerhettem. Az egyik ükapám neves festőművész volt. A család egy része erdélyi székely származású, de vannak francia, spanyol, szlovák, cseh őseim is. Vagyis, jellemzően sokféle sors találkozott össze a mi családunkban is - ahogy persze a legtöbb családban ugyanígy, itt, Közép-Európában. A Rákóczi gimnáziumban remek történelemtanáraim voltak, de nevezetes egyéniség volt a magyartanárom is, Kovács Endre, akit tanítványai szép emlékkötettel is megtiszteltek. Ő nemigen szerette a romantikát, így Kossuthot, Petőfit kezdetben én is - az ő szemüvegén át - inkább csak nacionalista izgatóknak láttam. Az egyetemen azután egészen más horizontot rajzoltak fel Szabad György előadásai. Ő is ugyanerről a nemzedékről beszélt, de nála távlatos, európai államférfiakról hallottam - kinek van hát igaza? Mindkét tanárnál éreztem, hogy a meggyőződésük hiteles - nem tehettem hát mást, mint fölmentem az Országos Levéltárba és elkezdtem sorra ellenőrizni azokat a forrásokat, amelyekre Szabad György hivatkozott. És rá kellett jönnöm, hogy minden úgy van, ahogy mondja - a reformkor világáról adott képe hiteles, tárgyszerű, történeti értelemben igaz. De akkor honnan származik Kovács Endre igazsága? Így döbbentem rá arra, hogy a közben eltelt száz-százötven év hagyománya megváltoztatta az ismereteket az eredeti tényekről. Kovács Endre tanárom azt a hagyományt képviselte őszinte meggyőződéssel, amely Kemény Zsigmond, Gyulai Pál, Móricz Zsigmond, Németh László véleményére alapozott, míg Szabad György visszanyúlt az eredeti forrásokhoz, amelyek persze már a maguk korában sem feleltek meg annak a mítosznak, amely még Kossuth és Széchenyi életében e két heroikus alak köré fonódott. Fölismertem, hogy történeti értelemben Szabadnak van igaza, Kovács Endrétől pedig azt tanultam, hogy a későbbi korok miket is láthatnak bele, mit adhatnak hozzá az egyes személyiségek egykori életművéhez. Ezek az élmények azután végképp elköteleztek a XIX. század kutatása mellett. De „kirándultam" néha a XX. századba is, hol zsidóságtörténeti, hol olasz-magyar kapcsolati témák vizsgálata során. Ez a többszálú érdeklődésem nem múlt el, ma is rendre fölbukkan írásaimban és az egyetemi óráimon is. Most is tanít? Igen, minden csütörtökön vannak óráim az ELTE Bölcsészkarán. Tanári életem különleges élménye volt az az esztendő, amelyet vendégprofesszorként az Egyesült Államokban, az Indianai University campusán tölthettem. Pályám további alakulására azután mind nagyobb hatást gyakoroltak az olaszországi ösztöndíjak, a rendszeres levéltári kutatás Rómában, Torinóban, Firenzében, Bolognában. Hamarosan rájöttem, hogy ha igazán eredményes akarok lenni, akkor ott kell élni - például úgy, hogy kulturális diplomáciai állásra jelentkezem a Római Magyar Akadémiára. Ez a vágyam végül sikerrel járt: 1998-tól a családommal együtt kilenc évet tölthettünk el Itáliában. Nappal becsülettel végeztem a vállalt kulturális menedzseri munkát, a diplomata összetett tevékenységét - éjjel pedig folytattam a történészi munkát (már amennyire lehetett... azért valamennyire lehetett...). Az olaszországi évek során - negyven-ötven sikeres kiállítással, konferenciával, koncerttel stb. a hátam mögött, azt hiszem, szerénytelenség nélkül mondhatom - professzionális szervező is lett belőlem. Különösen sok örömet szerzett a magyar emlékekkel való foglalkozás, hiszen ebben történészi tudásom is érvényesült: emléktáblákat, szobrokat állíttattam, síremlékeket restauráltattam stb. így kialakult egyfajta kulturális hivatalnoki és menedzseri tudásom is. A tudós és a menedzser megfér egy személyben? Hát valahogy úgy, ahogy Jókai írta Kisfaludy Károlyról: „amíg festett, pihent az írástól, amíg írt, pihent a festéstől..." De úgy érzem, nálam valóban szerencsésen összetalálkozik a kutató, aki egyben tanít is, és képes elmondani a viszonylag bonyolult tudományos igazságokat a mindennapok nyelvén, és ugyanakkor a szervező, aki tudja, hogyan kell biztosítást kötni, miképp kell „lepapírozni” az ügyeket, miképp kell költségvetést tervezni, miképp kell biztosítani a műtárgyak védelmének technikai feltételeit stb. Régóta érlelődött önben, hogy megpályázza a múzeumi főigazgatói tisztet? Már a római évek során fölvetődött, hogy a hazajövetelünk után mit csinálnék itthon szívesen - és persze akkor már éreztem, hogy képes lennék egy nagyobb közgyűjtemény vezetésére. 2007-ben, hazatérésemkor Glatz Ferenc akadémikus hívott a Történettudományi Intézetbe, fölajánlotta, hogy dolgozzam mellette, mint igazgatóhelyettes. Ez a kutatómunka szempontjából, nem kétséges, életem legragyogóbb korszaka volt: újra levéltárba jártam, megírtam egy új könyvet, részt vettem az intézet pezsgő szakmai életében. Közben eltelt másfél-két év, lejártak a nagy közgyűjtemények vezetői posztjainak korábbi ciklusai, így azt gondoltam, kutató remélhetőleg életem végéig lehetek, de ha komolyan veszem kulturális menedzseri terveimet, akkor most kell belevágni. Ekkor döntöttem úgy, hogy megpályázom a Nemzeti Múzeum vezetői posztját. Ez egy különleges intézmény. Milyen ambíciókkal érkezett, hogy méltón folytathassa a nagy elődök, Kubinyi Ágoston, Römer Flóris, Pulszky Ferenc örökét? Belecsöppent egy mindenféle szempontból nehéz örökségbe. Olyan történész vagyok, aki nem csupán szakkutatással foglalkozik, hanem népszerűsít is: írok rendszeresen az ismertebb lapokba, tévében-rádióban sokszor szerepelek. Ennek során folyton találkoztam azzal a problémával, hogy a múltból mennyi is él valójában? Hogyan is működik a „hagyomány”? És nap mint nap szembesültem azzal, hogy a hagyományt nem lehet „egy az egyben” megőrizni, mert akkor az élet kerékkötőjévé válik: tönkreteszi a jelent. A múltra állandóan rá kell kérdezni. A hagyományt mindig újra és újra kell értelmezni. Sem megőrizni, sem átadni nem tudjuk az újabb nemzedékeknek, ha nem formáljuk át. Az ambícióm motorja az, hogy - talán az előéletem miatt - úgy vélem, képes vagyok segíteni ennek a nagyszerű örökségnek a megújításában. Abban, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum úgy legyen „méltó régi, nagy híréhez”, hogy közben átalakuljon egy XX. századi, profi kulturális intézménnyé. Tudós munkásságának pontosan az a korszak a kutatási tárgya, amely ennek a múzeumnak magának is végigkíséri a történetét. Az intézmény története sem volt ellentmondásoktól mentes. Ez is egyfajta örökség. Az igazságot itt is fel kell tárni. Igen, így van. A múzeum történetével foglalkozva döbbenhet rá az ember, hogy az a klasszikus modell, amelyben a múzeum megszületett, azok az elvárások, amelyekkel a társadalom és az állam egykor feléje fordult, a XX. század végére alapvetően és drámaian megváltoztak. A Nemzeti Múzeum - görög templomokat idéző formájával is - a nemzet iránti érzelmi-erkölcsi elköteleződés temploma volt, amelyben a közösség nagyszerű múltját idéző kiállítást végignézni majdhogynem vallásos rítus, szertartás, volt. Ennek révén a nemzet tagjai az egyetlen lehetséges, csodálatos igazság fényében ismerték meg önmagukat, így pszichológiailag mélyebben tudatosult az összetartozás élménye, röviden: az identitás. Nos, ez a kétszáz éves modell bukott meg a XX. század végére - röviden azért, mert egyszerűen ma már többet tudunk a múltról annál, semhogy elfogadjuk annak egyetlen érvényes „elbeszélését”, „magyarázatát”. De nem „bukhatott meg” az intézménynek a közösségi emlékezet dokumentálásával, feldolgozásával, annak bemutatásával kapcsolatos funkciója. Hiszen bármit képzel magáról a nemzet, az azzal kapcsolatos tárgyi világot a nemzet múzeumának mindig meg kell őriznie a jövő számára, így van, pontosan. De ezt a feladatot manapság már nem lehet úgy megoldani, mint korábban. A XX. század második felének egyik legerősebb szellemi élménye, hogy a hagyomány szétesett: mintha a nemzet maga több nemzetből állna, és ezeknek a részeknek más és más lenne az örökségük. Mintha egyegy lámpás bevilágítana a múlt végtelen sötétjébe, de mivel mindenkinek más lámpája van, így mást és mást lát meg a múltból. Sok múlt lett hirtelen egymás mellett, sok bonyolult történet. Mi már ezzel a sokféle múltú nemzettel élünk együtt. A nemzet már nem tud egyetlen nagy kinyilatkoztatás, egyetlen nagy igazság formájában beszélni a saját történelméről, mert a különféle nemzetrészek, csoportok mást és mást tartanak fontosnak a közös múltból. Ebben a helyzetben olyan kiállításokat kell rendeznünk, amelyekben a múltról való különböző beszédeket állítjuk egymás mellé. Megpróbáljuk megértetni, hogy miért látjuk másképpen ugyanazokat az eseményeket, és ennek révén megkeresni