Kritika 40. (2011)
2011 / 4. szám - Tarján Tamás: Talpramagyar Sándor
28 vős fogolylétre kárhoztathatják, vagy ahol akár csak egy nehezen összeszedegetett-díszítgetett tálca ételt - a színjátszók jutalmát - puszta iránytalan bosszúból egy döbbenetes jelenetben a katonacsizmák cafatokká tiporhatnak, ott az is megeshet, hogy a túlélőnek hitt, halott holokauszt-áldozat vagy a szovjet tábor halottja feltámad, újra él, s társaik még derülnek is - velük együtt - e kettős létmódon. A Mohácsi testvérek szépírói értékekben nem dúskáló, de gazdagon rétegezett, sokszólamú szövegkönyve rájátszik az egymással összefont, egymást értelmező két János vitéz (az elbeszélő költemény és az operett) világára (a meséire és a műmeséire, a népies-romantikusra és a városi modernre), a parodisztikus közelítésekre, a magyar történelmi dráma egyik (kevéssé magasrendű, 1945 és 1965 között dívó, többek között Darvas József és Dobozy Imre nevével jelölhető) trendjére és sok egyébre. Az élet ismétli az irodalmat (Jancsi, Iluska, Bagó szerelmi háromszögét négyszöggé, sokszöggé tágítva, személyes sorsukban élik meg a szerepek falusi eljátszói), az irodalom pedig folyton felül- és alulírja az életet. Nem lenne könnyű vitába szállni azokkal, akik szerint a verbális anyag némiképp terjengős, zsúfolt, hosszú, mint a teljes cím (Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe), ám mégsem igen lehetne húzni belőle, s háromszor egy bő órát kitöltő színpadi virulása az ismétlő, netán íróilag tanácstalan, csak poénos részekben is fogva tartja a nézőt. Nem árulunk el titkot azzal, hogy az előadás végén a honnem Tündérben. Kovács Mártonnak a magyar és orosz népzenei ihletést és a bécsi-pesti operettirályt adaptáló, szuverén, hangszereket-hangokat antropomorfizáló mai muzsikája, a komponista és hat társa önálló zenei utójátékként keserűen, balladásan a mindenségbe úszó zenélése adja meg a műfaji cimke tényleges jelentését. Nem semmiség a „katonadolog” a zenés katonadolognak nevezett Egyszer élünkben, hanem élethalál harc, amelyet el tán nem veszít a bemutatott maroknyi közösség, de mindig vesztésre állnak. Kukorica Jancsi bátor ereje, ama Sándor talpramagyarsága lehet vigaszuk. Khell Zsolt a három felvonáshoz készített három nagyszabású díszlete önmaga múltjának és jövőjének múzeuma is. A falakba telepített vitrinek képei, a tárgyi világ kevertsége - szinte a mese is plakát, a transzparens is mese -, az előteret tölcséresen elnyelni akaró, szűkülő perspektívájú háttér variációi mind olyan tartalmat szolgálnak, amelyben az alkotók (deklaráltan) a felejtésnek üzennek hadat. A felvonások színvilága - a kolorit, a világítás, Remete Krisztina hatalmas jelmezkollekciója - is részletes elemzést érdemelne, hiszen az első résznek simulnia-színeződnie kell a jánosvitézileg meglengetett hatalmas magyar lobogó alá, a másodiknak sugallnia szükséges a vörös szín gulagi tombolását, a harmadikra pedig ráborul a fojtogató, jellegtelen, nyomaiban még feketén kormos szürkeség. Mohácsi János szokás szerint szimultán térkezelésű, szinkron játékvezetésű, tömött rendezői munkáját tudatosan, éretten összedolgozó társulat viszi sikerre. Mindenki időben lép be, lép ki az erőtérből, mely állandó súlypontáthelyezéssel mozgatja magát. Olyan örvénylő színjáték részesei lehetünk, amelyben nemcsak a műkedvelő közösség játssza (játszaná) el a János vitézt, s nemcsak a Nemzeti tagjai játsszák el a János vitézt játszókat: a játék a játékban is felmutatja a játék, eljátszás általánosabb ismérveit. Éppen az áttételesség hoz létre telített oda-viszsza-oda-vissza akciókat és jelentéseket (amelyek között sosem a legfontosabb a társulati „öneljátszás”, a Nemzeti Színház és az igazgatója, Alföldi Róbert rendezte János vitéz körül támadt, méltatlan politikai zendülés). A darab eklektikája az előadás szintjeit és vele a színészi alakításokat is engedi végletek közt billegni. Az Egyszer élünk mint kiemelkedően jelentős és élvezetes produkció, elviseli, ha egyszer-egyszer valamelyik színész bakizik, lyukat rúg. Ritka eset. Az gyakoribb, hogy túlzottan dédelgetik ugyanazt a megoldást. Akárhogyan is, valamennyiükre nélkülözhetetlenül szüksége van a zenés katonadolognak. Főleg Kulka Jánosra és Stohl Andrásra. Kulka az első felvonás kérlelhetetlen orosz őrnagyát egy balettparódia szatírfigurájaként libbeni el, a másodikban az omlatagon műélvező egyenruhás gonoszt munkálja ki, a harmadikban a politika egy alsóbb polcán rekedt idült szolgalelket. Mindháromszor a hóhéri mosolyhoz folyamodik: nevetés-vicsora eggyé harapja a három negatív szerepet. Stohl a harmadik részbe az első részből öregíti át a Tiszteletest, a kettő között viszont szovjet lágertiszt. Az egykor minden eszközzel békét, megbékélést (hiába) kereső rokonszenves Tiszteletes amolyan békepappá fáradása a magánéletét hite, énje romjain újrakezdő férfi alkuja, emberi kifakulása is. Kompromisszumosságából vezethető le a tiszt viszonylagos tartózkodása. Kulka és Stohl osztályon felüli alakítást nyújt. Makranczi Zalán a megvakulás és a visszanyert látás (de nem megvilágosodás) mitologikumát engedékeny tétovasággal éli át. Ő volt a színjátszó kör eredeti János vitéze, nyilván a jószívű Jancsi. Amikor a történelem úgy diktálta, Bagóból lett Kukorica Jancsiként a keménykedőbb cimbora állt a helyére. A másik Jancsit Hevér Gábor mokány katonává füllenti (a francia király mesebeli oldalán, a török ellenében is, a II. világháborús hadszíntéren is). A két János vitéz ugyanabban a nyoszolyában keresi a boldogságot. Radnay Csilla (Ilon) romlatlanul erkölcsszegény leány- és asszonyalakja a harmadik felvonás funkcionárius-feleséggé lett híres színésznőjét is otthonról, a faluból hozza; zavart szégyennel a november 7-i, belesülős versmondásra oda viszi vissza. Minden színésznek elérkezik a maga perce - bizonyítja ezt a teljes névsorolvasás sietőssége helyett Nagy Mari alakításának említése: az anya nem tud mit kezdeni dívává lett Ilon lányával, majdnem teljes elnémulása az egykori „gonosz mostoha” szerepjelleméből is eredhet. Irodalmi párhuzammal, a Karinthy-Petőfivel kezdtük. Irodalmi párhuzammal végezzük. „Hogy itt szerettünk nőket, hihetetlen” - meredt maga elé a „szétszerelt világ”, a „birodalmi szédelgések” láttán Petri György lírai beszélője az Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből soraiban. Mohácsiék színműve három itt-ben, a történelmi abszurditás három metszetében játszódik, s fő mozgatója éppenséggel a nem felejtő szeretés, közelebbről a nő (Iluska/Ilon) többek/sokak által történő, „örök” szeretése, illetve a múzsa örökös szeretet-állhatatlansága. Hőseink szeretik az életet, akkor is, amikor nincs okuk szeretni, szeretik egymást, pedig nemegyszer ölre, párviadalra mennének; látszatra elnyomó és elnyomott is „szeretheti” egymást sorsrokonító pillanatok illúziójában. És mindenki szereti a János vitézt. A János vitéz I.-et (Petőfiét), meg a János vitéz II.-t (Kacsóh Pongrácékét). A legjobban szeretjük Talpramagyar Sándort. TARJÁN TAMÁS 2011. április