Kritika 40. (2011)

2011 / 5. szám - Révész Sándor: Médiaháború 1989-2011. I. rész. 1989-1992

2011. május megállapodást a kormánytöbbség rög­vest felrúgta, nagy tapssal jutalmazván Csurka István költői kérdését: „a rend­szerváltozás Országgyűlése hozzon létre egy olyan intézményt, amely egy belter­jes szakmai kör számára állítja (ki) a tbc-s marhák hamis marhaleveleit?”(Or­szággyűlési Napló, 1990. július 18.) Antall József megpróbálkozott egy másik garanciális elem azonnali kiiktatá­sával is, még a kinevezési törvény megal­kotása előtt, a hatályban lévő, régi szabá­lyozás szerint megkísérelte maga kine­vezni a közmédiumok elnökeit, de ezt a megoldást ők visszautasították. Az Országgyűlés július 25-én hatal­mas többséggel megszavazta a frekven­ciamoratóriumot (219 igen, 2 nem, 10 tartózkodás) és a kinevezési törvényt (271 igen, 0 nem, 3 tartózkodás). Vala­mennyi párt és az Országgyűlés kulturá­lis bizottságának minden tagja egyhan­gúlag támogatta a Magyar Televízió élére jelölt Hankiss Elemért és a Magyar Rádió élére jelölt Gombár Csabát. A kinevezési törvény indoklása világossá tette, hogy a törvényalkotó nem formálisnak, hanem éppenséggel a sajtószabadság és a pár­tatlanság biztosítékának tekintette az ál­lamfő szerepét: a kinevezés „eddig a Kor­mány hatáskörébe tartozott. Annak érde­kében, hogy a sajtószabadság... /.../ a pártatlanság társadalmi igénye méltó he­lyet kapjon, a vezetők kinevezését az Or­szággyűlés a köztársasági elnök feladata­ként határozta meg”. A köztársasági el­nök tehát kinevezhette az elnököket, de már a beiktatási ceremóniára sem hívták meg őt. Ami a frekvenciamoratóriumot illeti: az Országgyűlés hiába kötelezte a kor­mányt a moratóriumról szóló törvényja­vaslat benyújtására, a kormány ezt nem tette meg, fenntartotta a lehetőséget, hogy a moratóriumot bármelyik pillanat­ban feloldja és a frekvenciákat önkénye­sen kiossza, és később ezt a lehetőséget ki is használta. 3. Az ostrom A médiaelnökök teljes jogi bizonytalan­ságban kezdték meg a munkájukat. Az intézmények jogállása is és az övéké is tisztázatlan volt, akárcsak kinevezési jog­körük. A rádió és a televízió működését meghatározó alapvető dokumentumok, szabályzatok, etikai kódexek is hiányoz­tak. Mindenki hátrányba érezte magát, ezért jogosnak és szükségesnek vélte, hogy az ő javára tolódjon el az egyen­súly. A kulcsfontosságú rádiós és televí­ziós hírműsorok, politikai magazinok többsége, a Vasárnapi Újság, a TV Hír­adó, A Hét, a Panoráma kormánypárti vezetés alatt álltak. A vitaműsorokban, a riportműsorokban, az írott sajtóban és a sajtómunkások körében viszont erősebb volt az ellenzéki, liberális szellem. A médiaelnökök megpróbáltak a kor­mánypárti műsorok elfogultságának, ra­dikalizmusának határt szabni s velük szemben ellensúlyokat állítani. A kor­mánypártok kívülről, a kormánypárti mű­sorok stábjai belülről igyekeztek mindezt megakadályozni. A médiaelnökök ebben a harci helyzetben próbáltak új működési és gazdasági rendet, szellemet, struktúrát kialakítani, ami már önmagában is érdek­­ütközések tömegével járt. A hiányos jog­anyag szinte minden lépést és ellenlépést megkísérelhetővé és kétségbe vonhatóvá tett a kormány, a médiaelnökök és az ál­lamfő részéről egyaránt. A médiaelnökök augusztus elsején álltak munkába, és az ősz máris sok konfliktust hozott. A TV 1 Híradójával szemben felállt a TV2 „pályázati híradója”, mely hírt adott arról, hogy szeptember 18-án, Tölgyessy Péter beszéde alatt elhangzott a „hordót a zsidónak!” bekiabálás. Szabad György házelnök sajtótájékoztatón jelentette be, hogy az ügyet kivizsgáló eseti bizottság a felvételek meghallgatása után a bekiabá­lás elhangzását bizonyítottnak tekinti, s elhatárolta a Parlamentet a bekiabálótól. A TV 1 híradója egy héttel később állt elő azzal a verzióval, hogy a bekiabálás való­di szövege „hordót a szónoknak!” volt. Közben a vizsgálathoz használt kazettá­ról letörlődött a kérdéses rész. A házel­nök új vizsgálatot kért a legfőbb ügyész­től, az ügyészség pedig, máig sem tudni, milyen eljárással, a parlamenti eseti bi­zottságétól eltérő eredményre jutott. Erre alapozva az MDF közleményt adott ki, miszerint: „a hordóügy azoknak állt érde­kében, akik népünk bemocskolásával bi­zalmatlanságot akarnak kelteni orszá­gunk iránt külföldön...” A sokkal kisebb nézettségű TV2 Híradója még csak ideig­lenes szerkesztőséggel működött, de a legfőbb kormánypárt máris a nemzetelle­nes és a nemzetvédő erők eszközeként állította szembe egymással a két Híradót (Egyenleg - Képtelen történet, szerk. Se­bes György, 1993­, 19-21. o.) Antall József az önkormányzati vá­lasztások második fordulójának kam­pánycsendje előtt nagy nyilatkozattal kí­vánt szerepelni a televízióban. Hankiss ezt a nyilatkozatot az államfőével kívánta kiegyensúlyozni. Göncz Árpád az utolsó pillanatban lemondta a szereplést, mire Hankiss a miniszterelnök nyilatkozatát sem engedte leadni. A tévéelnök ebben az esetben kettős hibát követett el. A „nemzet egységét kifejező” államfő nem lehet ellenzéki politikai ellensúly a kor­mányfővel szemben, de ha lehetne, ak­kor sem elfogadható az egyik felet meg­fosztani a megszólalási lehetőségtől arra hivatkozva, hogy a másik lemondott róla. A taxisblokádot a TV 1 Híradója, az or­szág legnézettebb hírműsora kirívóan el­fogult, a szakmai normákat fölborító, kormánypárti hírösszeállításokkal, tudó­sításokkal, interjúkkal, jegyzetekkel kö­vette végig (erről részletesen­­ pl. F. Ha­vas Gábor: Pisti a vérzivatarban, Beszélő, 1990. november 10.) Május 6-án elindul a TV2 önálló hír­műsora, a TV 1 Híradójának „ellensúlya”, az Egyenleg. A TV1 Híradójának vezetői és kormánypárti támogatóik hevesen til­takoznak az új hírműsor ellen. 1991 első felében a médiaelnökök ki­nevezik vezetőtársaikat. Hankiss Elemér a TV 1 és a TV2 intendánsait, Bányai Gá­bort és (Vitray Tamást lemondása után) Gyulai Szabolcsot, gazdasági igazgató­nak pedig novemberben Nagy Lászlót; Gombár Csaba a három adó élére Szalay Zsoltot, Vicsek Ferencet, Szirányi Jánost, irodalmi főszerkesztőnek Varga Lajos Mártont, gazdasági vezetőnek pedig még 1990-ben Gálik Mihályt, „...az MDF mind a négy személy ellen kifogást emelt... Ak­kor is kijelentettem, hogy ezeket a kérdé­seket nem velük kívánom megtárgyalni, csak informáltam őket. Ettől az időpont­tól romlott meg igazán a kapcsolat a kor­mánnyal és MDF-es közvetítőivel.” (Gombár Csaba nyilatkozata, Magyar Hírlap, 1992. május 8.) A kormány kétségbe vonja Hankiss Elemér jogát a televízió szerkezeti átala­kítására, intendatúrák kialakítására, in­tendánsok kinevezésére. Április 30-án Antall József levélben értesíti a rádió és a televízió elnökét ar­ról, hogy egy 1974-es (!) kormányhatáro­zat értelmében a rádió és a televízió kor­mányfelügyelet alatt áll. A miniszterelnök tehát a kádári diktatúrában kialakított fel­ügyeleti rend folyamatosságához ragasz­kodik a médiatörvény megszületéséig. Júliusban a miniszterelnök három-há­rom alelnököt jelöl a közmédiumok élé­re, Chrudinák Alajost, Bányai Gábort és Peták Istvánt a televízióba, Király Editet, Rózsa T. Endrét és Sediánszky Jánost a rádióba. A jelöltek többsége nyíltan szemben áll a médiaelnökök elképzelé­seivel, jelölésük nyilvánvalóan az elnö­kök ellehetetlenítését szolgálja. A jelöltek kinevezését Göncz Árpád „lelkiismerete parancsának engedelmeskedve” elutasít­ja. Kulin Ferenc, a kulturális bizottság el­nöke lényegében lemondásra szólítja fel az államfőt: „ha az én alkotmányos jo­gom és kötelességem a lelkiismeretem­mel ütközne, levonnám a konzekvenciá­kat”. Ez a fogalmazásmód jelzi, hogy a kormánypártok az Antall-Tölgyessy­­paktumban rögzített garanciák közül már az államfő érdemi mérlegelési jogát sem tekinti érvényesnek. Kulin és a kormány két minisztere az Alkotmánybírósághoz (AB) fordul azzal a kérdéssel, hogy az ál­lamfőnek a kinevezések tekintetében van-e mérlegelési joga. Az AB szeptem­ber 23-án kihirdetett határozatában le­szögezi, hogy a kinevezések tekintete- e

Next