Kritika 40. (2011)
2011 / 5. szám - Révész Sándor: Médiaháború 1989-2011. I. rész. 1989-1992
2011. május megállapodást a kormánytöbbség rögvest felrúgta, nagy tapssal jutalmazván Csurka István költői kérdését: „a rendszerváltozás Országgyűlése hozzon létre egy olyan intézményt, amely egy belterjes szakmai kör számára állítja (ki) a tbc-s marhák hamis marhaleveleit?”(Országgyűlési Napló, 1990. július 18.) Antall József megpróbálkozott egy másik garanciális elem azonnali kiiktatásával is, még a kinevezési törvény megalkotása előtt, a hatályban lévő, régi szabályozás szerint megkísérelte maga kinevezni a közmédiumok elnökeit, de ezt a megoldást ők visszautasították. Az Országgyűlés július 25-én hatalmas többséggel megszavazta a frekvenciamoratóriumot (219 igen, 2 nem, 10 tartózkodás) és a kinevezési törvényt (271 igen, 0 nem, 3 tartózkodás). Valamennyi párt és az Országgyűlés kulturális bizottságának minden tagja egyhangúlag támogatta a Magyar Televízió élére jelölt Hankiss Elemért és a Magyar Rádió élére jelölt Gombár Csabát. A kinevezési törvény indoklása világossá tette, hogy a törvényalkotó nem formálisnak, hanem éppenséggel a sajtószabadság és a pártatlanság biztosítékának tekintette az államfő szerepét: a kinevezés „eddig a Kormány hatáskörébe tartozott. Annak érdekében, hogy a sajtószabadság... /.../ a pártatlanság társadalmi igénye méltó helyet kapjon, a vezetők kinevezését az Országgyűlés a köztársasági elnök feladataként határozta meg”. A köztársasági elnök tehát kinevezhette az elnököket, de már a beiktatási ceremóniára sem hívták meg őt. Ami a frekvenciamoratóriumot illeti: az Országgyűlés hiába kötelezte a kormányt a moratóriumról szóló törvényjavaslat benyújtására, a kormány ezt nem tette meg, fenntartotta a lehetőséget, hogy a moratóriumot bármelyik pillanatban feloldja és a frekvenciákat önkényesen kiossza, és később ezt a lehetőséget ki is használta. 3. Az ostrom A médiaelnökök teljes jogi bizonytalanságban kezdték meg a munkájukat. Az intézmények jogállása is és az övéké is tisztázatlan volt, akárcsak kinevezési jogkörük. A rádió és a televízió működését meghatározó alapvető dokumentumok, szabályzatok, etikai kódexek is hiányoztak. Mindenki hátrányba érezte magát, ezért jogosnak és szükségesnek vélte, hogy az ő javára tolódjon el az egyensúly. A kulcsfontosságú rádiós és televíziós hírműsorok, politikai magazinok többsége, a Vasárnapi Újság, a TV Híradó, A Hét, a Panoráma kormánypárti vezetés alatt álltak. A vitaműsorokban, a riportműsorokban, az írott sajtóban és a sajtómunkások körében viszont erősebb volt az ellenzéki, liberális szellem. A médiaelnökök megpróbáltak a kormánypárti műsorok elfogultságának, radikalizmusának határt szabni s velük szemben ellensúlyokat állítani. A kormánypártok kívülről, a kormánypárti műsorok stábjai belülről igyekeztek mindezt megakadályozni. A médiaelnökök ebben a harci helyzetben próbáltak új működési és gazdasági rendet, szellemet, struktúrát kialakítani, ami már önmagában is érdekütközések tömegével járt. A hiányos joganyag szinte minden lépést és ellenlépést megkísérelhetővé és kétségbe vonhatóvá tett a kormány, a médiaelnökök és az államfő részéről egyaránt. A médiaelnökök augusztus elsején álltak munkába, és az ősz máris sok konfliktust hozott. A TV 1 Híradójával szemben felállt a TV2 „pályázati híradója”, mely hírt adott arról, hogy szeptember 18-án, Tölgyessy Péter beszéde alatt elhangzott a „hordót a zsidónak!” bekiabálás. Szabad György házelnök sajtótájékoztatón jelentette be, hogy az ügyet kivizsgáló eseti bizottság a felvételek meghallgatása után a bekiabálás elhangzását bizonyítottnak tekinti, s elhatárolta a Parlamentet a bekiabálótól. A TV 1 híradója egy héttel később állt elő azzal a verzióval, hogy a bekiabálás valódi szövege „hordót a szónoknak!” volt. Közben a vizsgálathoz használt kazettáról letörlődött a kérdéses rész. A házelnök új vizsgálatot kért a legfőbb ügyésztől, az ügyészség pedig, máig sem tudni, milyen eljárással, a parlamenti eseti bizottságétól eltérő eredményre jutott. Erre alapozva az MDF közleményt adott ki, miszerint: „a hordóügy azoknak állt érdekében, akik népünk bemocskolásával bizalmatlanságot akarnak kelteni országunk iránt külföldön...” A sokkal kisebb nézettségű TV2 Híradója még csak ideiglenes szerkesztőséggel működött, de a legfőbb kormánypárt máris a nemzetellenes és a nemzetvédő erők eszközeként állította szembe egymással a két Híradót (Egyenleg - Képtelen történet, szerk. Sebes György, 1993, 19-21. o.) Antall József az önkormányzati választások második fordulójának kampánycsendje előtt nagy nyilatkozattal kívánt szerepelni a televízióban. Hankiss ezt a nyilatkozatot az államfőével kívánta kiegyensúlyozni. Göncz Árpád az utolsó pillanatban lemondta a szereplést, mire Hankiss a miniszterelnök nyilatkozatát sem engedte leadni. A tévéelnök ebben az esetben kettős hibát követett el. A „nemzet egységét kifejező” államfő nem lehet ellenzéki politikai ellensúly a kormányfővel szemben, de ha lehetne, akkor sem elfogadható az egyik felet megfosztani a megszólalási lehetőségtől arra hivatkozva, hogy a másik lemondott róla. A taxisblokádot a TV 1 Híradója, az ország legnézettebb hírműsora kirívóan elfogult, a szakmai normákat fölborító, kormánypárti hírösszeállításokkal, tudósításokkal, interjúkkal, jegyzetekkel követte végig (erről részletesen pl. F. Havas Gábor: Pisti a vérzivatarban, Beszélő, 1990. november 10.) Május 6-án elindul a TV2 önálló hírműsora, a TV 1 Híradójának „ellensúlya”, az Egyenleg. A TV1 Híradójának vezetői és kormánypárti támogatóik hevesen tiltakoznak az új hírműsor ellen. 1991 első felében a médiaelnökök kinevezik vezetőtársaikat. Hankiss Elemér a TV 1 és a TV2 intendánsait, Bányai Gábort és (Vitray Tamást lemondása után) Gyulai Szabolcsot, gazdasági igazgatónak pedig novemberben Nagy Lászlót; Gombár Csaba a három adó élére Szalay Zsoltot, Vicsek Ferencet, Szirányi Jánost, irodalmi főszerkesztőnek Varga Lajos Mártont, gazdasági vezetőnek pedig még 1990-ben Gálik Mihályt, „...az MDF mind a négy személy ellen kifogást emelt... Akkor is kijelentettem, hogy ezeket a kérdéseket nem velük kívánom megtárgyalni, csak informáltam őket. Ettől az időponttól romlott meg igazán a kapcsolat a kormánnyal és MDF-es közvetítőivel.” (Gombár Csaba nyilatkozata, Magyar Hírlap, 1992. május 8.) A kormány kétségbe vonja Hankiss Elemér jogát a televízió szerkezeti átalakítására, intendatúrák kialakítására, intendánsok kinevezésére. Április 30-án Antall József levélben értesíti a rádió és a televízió elnökét arról, hogy egy 1974-es (!) kormányhatározat értelmében a rádió és a televízió kormányfelügyelet alatt áll. A miniszterelnök tehát a kádári diktatúrában kialakított felügyeleti rend folyamatosságához ragaszkodik a médiatörvény megszületéséig. Júliusban a miniszterelnök három-három alelnököt jelöl a közmédiumok élére, Chrudinák Alajost, Bányai Gábort és Peták Istvánt a televízióba, Király Editet, Rózsa T. Endrét és Sediánszky Jánost a rádióba. A jelöltek többsége nyíltan szemben áll a médiaelnökök elképzeléseivel, jelölésük nyilvánvalóan az elnökök ellehetetlenítését szolgálja. A jelöltek kinevezését Göncz Árpád „lelkiismerete parancsának engedelmeskedve” elutasítja. Kulin Ferenc, a kulturális bizottság elnöke lényegében lemondásra szólítja fel az államfőt: „ha az én alkotmányos jogom és kötelességem a lelkiismeretemmel ütközne, levonnám a konzekvenciákat”. Ez a fogalmazásmód jelzi, hogy a kormánypártok az Antall-Tölgyessypaktumban rögzített garanciák közül már az államfő érdemi mérlegelési jogát sem tekinti érvényesnek. Kulin és a kormány két minisztere az Alkotmánybírósághoz (AB) fordul azzal a kérdéssel, hogy az államfőnek a kinevezések tekintetében van-e mérlegelési joga. Az AB szeptember 23-án kihirdetett határozatában leszögezi, hogy a kinevezések tekintete- e