Kritika 41. (2012)
2012 / 1. szám - Szalai Erzsébet: A laissez faire-től a diktatúráig
a diktatúráig ba tartozik. (A gazdaság különböző szektorai elkülönülésük okán nem képesek dinamizálni egymást.) A politikai lehetőségek vészes beszűkülése eme helyzet tükörképe. Ezért úgy vélem, hogy jelen helyzetünkben Bibó tipológiája tovább árnyalható: a hamis realisták és a túlfeszült lényeglátók mellett a csúcson a túlfeszült realista versus hamis lényeglátó magatartásmintái rajzolódnak ki. A túlfeszült realista - Gyurcsány Ferenc - szenvedélyesen hiszi, hogy a beszorítottságból való kimenekülés útja a feltétel nélküli, radikális alkalmazkodás az országgal szembeni mindenkori külső elvárásokhoz. Vele szemben a hamis lényeglátó - Orbán Viktor - felismeri ugyan a radikális alkalmazkodás zsákutcáját, de rossz irányba próbál kitörni, ahelyett, hogy a kelet-európai országok egyenrangúságon alapuló együttműködését és közös fellépését szorgalmazná azért, hogy azok a nemzetközi porondon együttesen legyenek képesek megfogalmazni sajátos érdekeiket, mindjárt ezen országok vezére akar lenni, emellett nem kooperációjukat, hanem inkább versenyüket szorgalmazná. A szerepek összekuszálódásából is következően mindkettőjük súlyos identitási problémákkal küzd. Gyurcsány Ferenc azért, mert nem vívta meg harcát a második világháború után született „nagy generációval”, sőt, mindig is annak véleményformáló liberális értelmiségéhez beszélt a korosztályát megelőző domináns generációval való összecsapás elmaradása következtében önálló identitása nem alakulhatott ki. Vele szemben Orbán Viktor ugyan felvette a kesztyűt, koherens önazonosságát azonban mind ez idáig ő sem volt képes kikovácsolni. Két okból. Egyrészt a puszta tagadás csak kamaszt, de nem felnőttet szülhet. Másrészt Orbán mögött/mellett nincs olyan autonóm jobboldali értelmiség, melynek tükre segítené őt önálló énje megfogalmazásában. Gyurcsány és Orbán talán ezért is emelkedtek vezérekké. Saját határaik érzékelésének hiányában mások határait akarják tűzzel-vassal lecövekelni. Több mint egy évtizede írtam le (Szalai,1999), hogy a „nagy generáció” Pareto (1917) megfogalmazása alapján igazi róka nemzedék volt, melynek sajátja a szabadságimádatával összefüggő erős énkép, és a lebontó kreativitás domi-