Kritika 44. (2015)
2015 / 1-2. szám - Csepeli György: A populizmus mint közösségi hisztéria
2015. január-február Rengeteg meghatározása van a populizmusnak, de abban minden meghatározás egyetért, hogy a populizmus indulat, szenvedély, érzelem, mely nem az egyén, hanem a tömeg lelki állapota. Bibó István, aki történészként, politológusként vagy gyakorló politikusként talán bírálható, a legtökéletesebb intellektuális teljesítményt szociálpszichológusként nyújtotta. Az ő kifejezése a „közösségi hisztéria”, melyben mindent megtalálunk, ami a populizmus tartozéka. Bibó szerint a közösségi hisztéria alapja a jövőtől való rettegés, mely egy valamikor bekövetkezett, az egész közösség életét mélyrehatóan befolyásoló megrázkódtatás feldolgozatlan emlékéből, ma azt mondanánk, traumából táplálkozik. A traumatizáló élmény következménye fixáció, mely nem enged semmilyen más értelmezést, csak azt, mely az önfelmentés, az önigazolás, a felelősségáthárítás, a bűnbakkeresés irányában nyitja meg a közösség számára elérhető magyarázatok terét. A létrejött magyarázati térben a vágyak uralkodnak a valóság felett, a valószínű valószínűtlennek, a valószínűtlen viszont valószínűnek tűnik. Nem meglepő, hogy ebben a helyzetben a közösség alkalmatlanná válik az élet által feladott problémák megoldására, és a sorozatosan bekövetkező kudarcélményekből nem tanulva, újra meg újra katasztrófába kormányozza magát. A kognitív szociálpszichológia szavával ezt a tünetegyüttest a „gondolkodási script”-ként jellemezhetnénk, mely a „hamis realizmus”, a „realitástól való elrugaszkodás” útja. Bibó zseniális felismerése, hogy ez a „script”, ha egyszer létrejött, több nemzedéken keresztül él és hat a közösségben (Bibó, 1986). A populizmus éltető erejét tehát a hamis realizmus mémjei képezik, melyek éppen úgy öröklődnek, mint a gének, csak az átadás-átvétel mechanizmusai különböznek. A géneket a fogamzás aktusában viszik tovább az egyének, míg a mémeket kulturális-kommunikációs úton öröklődnek tovább nemzedékről-nemzedékre. A tömegek lelkiállapotát fertőzésszerűen sújtó hasonló jelenség a „morális pánik”, melyről Kitzinger Dávid tanulmánya ad alapos áttekintést (Kitzinger, 2000). A morális pánik létrejötte a közvetlenül megtapasztalt valóság és a média által közvetített valóság különbségének köszönhető. A közvetlen tapasztalat és a média által közvetített világ között tátongó szakadék a jelentésre éhes közönséget fogékonnyá teszi a média által közvetített valóság értelmezésekre, különösen akkor, ha azok érzelemteliek, s a már Bibó által is emlegetett rettegésre apellálnak. Az értelmes tudást helyettesítő indulatvezérelt tudás morális eleme a veszély kontextualizálásából származik. A veszély forrása mindig az idegen, a másik, az Ők csoport, ahonnan a Rossz ered, szemben a saját csoporttal, mely a Jó biztosítéka. A morális pánik által létrehozott értelmezési rendszerben könnyű ráismerni a populista ész által teremtett Jó-Rossz dichotomizációra. A „pánik” kifejezés a veszélyérzetet megteremtő, mélyítő, indulatok által hajtott cselekvések futótűz gyorsasággal történő terjedésére utal. A morális pánik azonban csak része a közösségi hisztéria által leírt tünetegyüttesnek, mivel az utóbbi tartós, mint már rámutattunk, sokszor intergenerációs kommunikációs áramba ágyazott, addig a morális pánik amilyen gyorsan keletkezik, ugyanolyan gyorsan el is tűnik. Ugyanakkor látni való, hogy a közösségi hisztériának kitett közösségekben a különböző veszélyekkel kapcsolatosan jelentkező morális pánikrohamok jóval gyakoribbak, mint azokban a közösségekben, amelyek elég szerencsések voltak ahhoz, hogy történelmük megkímélje őket a megrázkódtatásoktól, melyeket képtelenek voltak utóbb feldolgozni. A populizmus megközelíthető a klasszikus tömeglélektan nézőpontjából is. Mint ismeretes, Le Bon a tömeget regressziós szociális térként jellemezte, ahol az egyének elveszítik személyiségüket, levetkőzik gátlásaikat, infantilizálódnak, s egyszerűen megfogalmazott, ismételten hangoztatott mondatok szuggesztiójának válnak áldozataivá. LeBon tömegleírásának kulcsfontosságú eleme a vezér, akivel a tömeg tagjai azonosulnak, akiben elveszített individualitásukat újra teremtik. A populizmus, mint kommunikációs technika egyfelől csábításként, másfelől elrettentésként jelentkezik. A csábító populista „könnyű álmokat” ígér, osztogat, ingyen ad kenyeret, cirkuszt, sőt ha kell, a csodába vetett illúziók felkeltésétől sem riad vissza. Az elrettentő populista a veszélyek, fenyegetések, a dramatizáltan tálalt bűnök (kábítószer, rablás, gyilkolás) áradatával szemben hív fel tiltakozásra, szembenállásra, összefogásra. Mindkét taktika alapja az érzelmekre való hivatkozás, s egyikben sem játszanak, játszhatnak szerepet az észérvek. A populista világában csak változatlanság, állítás és tagadás, öröm és félelem van, nincs helye a kétségnek, az ambivalenciának, a változásnak. ■ Külön kell említeni az uszító populista retorikát, mely megnyilvánulhat osztályok elleni uszításban, szíthat polgárháborút és forradalmat, de irányulhat kisebbségek, népek, vallási és faji csoportok ellen is, szorgalmazva kiüldözésüket vagy kiirtásukat. Végső soron a populista retorika lelki tartaléka a társadalmi tökéletesség illúziója, melyben a sajátként elismertetett csoporton (nemzeten, fajon, osztályon) belül jólét, béke, igazságosság uralkodik, nincs benne helye a Rossznak, melyet a Másik képvisel. Akár a közösségi hisztéria, akár a morális pánik kifejezéseivel írjuk le a populizmussal összefüggésbe hozható tömeglélektani jelenségeket, megkerülhetetlen a jelenségek hordozóinak meghatározása. A „populizmus” szó sejteti, hogy a „népről” van szó, melynek jelentése azonban korántsem egyértelmű. A nép (demos, populus) az ókori nyugati társadalmakban a politikai élet szereplőit jelentette, akiknek szava, támogatása vagy éppen ellenkezése életfontosságú volt a hatalom gyakorlata szempontjából. Arisztotelész világosan látta, hogy a „nép” szociológiailag inhomogén közönség, melyet skizmák, feloldhatatlan ellentmondások oszlanak meg. A népbe egyaránt beletartoznak a kompetensek és az inkompetensek, a vagyonosok és a szegények, a felelősen döntők és a felelőtlenek, a nagylelkűek és az irigyek. Arisztotelész azt is jól látta, hogy az erények eloszlása a népben skálafüggetlen, ami azt jelenti, hogy mindig, minden korban többségben vannak az inkompetensek, a vagyontalanok, a felelőtlenek és az irigyek. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy egyedül a nép képes legitimálni a hatalmat, a nép az önkény ellensúlya. Arisztotelész ezt a problémát a politeiának nevezett politikai berendezkedés révén oldja A populizmus