Kritika 44. (2015)
2015 / 9-10. szám - Bolvári-Takács Gábor: "Szilenciumomat hatályon kívül helyezni szíveskedjék". Darvas Iván levele Aczél Györgyhöz, 1961
14 „Szilenciumomat Hatályon kívül helyezni szíveskedjék Darvas Iván levele Aczél Györgyhöz, 1961 Darvas Iván (1925-2007) életműve a magyar színház- és filmtörténet időben lezárt fejezete, amely tartalmában „nyitott könyv”: Lábjegyzetek című memoárkötetének megjelenése óta szakmai, közéleti és magánéleti sikerei és megpróbáltatásai az olvasóközönség számára (is) ismertek. Témánk szempontjából tehát elegendő, ha csupán néhány körülményre utalunk. I. A történet Darvas 1946-ban a Művész Színházban debütált, ahová akadémiai növendékként csábította át Várkonyi Zoltán. A gyors színházi és filmsikereket hozó pályaívet megtörte az 1956-os forradalom: a kémkedésért büntetését töltő bátyja, Attila kiszabadításáért bíróság elé állították és elítélték. A börtönből 1959 áprilisában amnesztiával szabadult. Színészként nem helyezkedhetett el, fizikai munkát végzett, többféle próbálkozás után végül egy fröccsöntő műhelyben kötött ki. S itt adjuk át a szót neki: „A harmadik évemet töltöttem már abban a büdös pincében. Ez volt az úgynevezett kádári konszolidáció időszaka. Enyhült valamelyest a nyílt diktatúra, mindenféle (részint ál-, részint valódi) engedményeket tett a felsőbbség, csak hogy elnyerje az állampolgárok jóindulatát. Például bizonyos esetekben kivándorlási útlevelet adott olyan reménytelenül retrográd elemeknek, akiktől már végképp nem volt várható semmi haszon, viszont távozásukkal nagy értékű lakásokhoz juttatták a Hivatalt. Rendszeres időközökben ilyen értelmű kérvényekkel bombáztam hát én is a különböző Hivatalokat. Ha kiengednek így okoskodtam, a mostaninál csak jobb helyzetbe kerülhetek, de akár a legrosszabb esetet is számításba véve: akár ha segédmunkás maradok is, akkor is inkább legyek az - teszem azt - Svájcban, mint itthon! De rendre azzal utasították el a kérelmemet, hogy - úgymond - „kérésének teljesítése jelenleg nem időszerű”. Kivártam a kötelező fél évet, s újra beadtam ugyanazt a kérvényt, aztán pár hét múlva megkaptam megint ugyanazt a választ. Minden színházi szezon vége felé meg rendszeresen jelentkeztem személyes kihallgatásra Aczél Györgynél (a mindig változó státusú, hol államtitkári, hol miniszterhelyettesi, hol egyéb magas funkciójú, de a valódi „kultúrpápa” szerepkörét mindig is szilárdan betöltő Főelvtárs), hogy arra kérjem, engedjen vissza a pályára. Egyszer se fogadott. De a harmadik évben váratlanul pozitív válasz érkezett: Ekkor és ekkor keressem fel reggel fél nyolckor a hivatalában. (Közismerten kellemetlenül korán kelő ember volt.) Ott ültem hát vele szemben a tágas, világos irodahelyiségében, teát is kaptam, minden porcikámmal éreztem, hogy ezen a beszélgetésen fordul meg minden. Most vagy soha! Megkérdezte, mennyit ültem, majd kis szünet után elgondolkozva közölte, ő annak idején még a Rákosi börtönében bezzeg kétszer annyi időt töltött teljesen elzárva a külvilágtól magánzárkán. (Odanézz, dörgölődzik, barátkozik! Jó jel! gondoltam magamban.) Megkérdezte, mit csinálok, hol dolgozom, sokáig hümmögött aztán, méltatlankodva ingatta a fejét. És akkor kibökte: Idehallgasson, Darvas, úgy tudom, maga kért kivándorló útlevelet. Én el tudom magának intézni, hogy megkapja. Úgy tudom, van is kint rokona. Rendben lesz így? (Csapda! Vigyázat! Életveszély!... Abban a pillanatban átláttam a szitán. Ha én most azt mondom: „Kösz, Aczél elvtárs, végre!’’, menjen oda minden szavahihetőségem! Egyetlen pillanat alatt kárba vész négy év kitartó siránkozása, hogy úgymond nem élhetek színpad nélkül, és akkor se útlevél, se színház! Mélyen a szemébe néztem hát, és azt mondtam: Nézze, Aczél elvtárs, nekem csakugyan élnek rokonaim a Szovjetunióban, az anyám családja, de én nem akarok szovjet színész lenni, én magyar színész szeretnék lenni. Felkacagott: Nagy hóhányó maga, Darvas! Majd miután nevetését dús bajuszába fojtotta végre, kisvártatva hozzáfűzte: Miskolc jó lesz? Áldhattam a sorsomat: szerencsémre volt humora.” A továbbiak ismeretesek. Darvas Miskolc után a József Attila Színházba került, majd 1965 tavaszán Várkonyi Zoltán leszerződtette a Vígszínházhoz, amely negyedszázadon át az otthona maradt. 1963-ban beléphetett a filmgyárba is. A mozilátogatók először Ranódy László Pacsirtájának bemutatóján láthatták újra a vásznon, 1964. február 6-án. A zsilip kinyílt, ebben az évben további öt filmbemutatója volt, közte három főszerep: az Új Gilgames (r.: Szemes Mihály), az Igen (r.: Révész György) és a Mit csinált felséged 3-tól 5- ig? (r.: Makk Károly).4 II. A levél Darvas - mint írja - folyamatosan levelekkel bombázta Aczélt. Ezek egyikét - alkalmasint a memoárjában említett utolsót - a levéltárban fedeztük föl és az alábbiakban közzétesszük. „ Tisztelt Miniszterhelyettes elvtárs! Alulírott Darvas Iván azon tiszteletteljes kérelemmel fordulok a Miniszterhelyettes elvtárshoz, hogy szilenciumomat hatályon kívül helyezni szíveskedjék. Mielőtt kérésemet megindokolni próbálnám, engedje meg, Miniszterhelyettes elvtárs, hogy egykét adattal tájékoztassam helyzetemről. Nem származom sem munkás-, sem szegényparasztcsaládból. Apám hosszú ideig újságíró volt egy kisebbségi magyar lapnál Prágában, majd, Magyarországra való költözésünk után, a „Magyarország” c. polgári lapnál dolgozott. Budapest ostrománál, bombabecsapódás alkalmával, megölte egy gránátszilánk. Anyám a régi orosz pétervári színészcsaládból származik. Apját, nagybátyjait, édestestvérét a cári időkben forradalmi magatartásáért számos üldöztetésben részesítették, egy nagybátyját 1905 után kivégezték. Nevelésem korántsem volt kiegyensúlyozottnak mondható. Német iskolába jártam (Prágában nem volt magyar iskola), súlyos családi zavarok folytán azonban egyetlen igazi nevelőm két és fél évvel idősebb bátyám volt. A háború és az azt bevégző nyilasterror idején minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy zsidó osztálytársaim és barátaim sorsán enyhítsek. (Bátyám útmutatásával iratokat hamisítottam meglepő sikerrel stb.) Kétszer kaptam behívót, de mindkétszer megszöktem. Sosem voltam katona, se bármilyen 2015. szeptember-október