Kritika 46. (2016)
2016 / 1-2. szám
2016. január-február Lenni vagy nem Válaszúton A 2015-ös év egyértelművé tette, ami sokak számára már korábban sejthető volt, hogy az Európai Unió abban a formában, ahogyan létezik, tovább nem tartható. Vagy megváltozik, vagy elsodorja a világ, melynek változásaihoz nem tud alkalmazkodni. Az Európai Unió létrejötte egy sokk műve. A második világháború után kettéoszott Európa szabadon maradt országaiban a vezetők rájöttek arra, hogy nincs más választásuk mint az összefogás. Létre is jött 1950-ben a Szén és Acélközösség, melynek megalakulását követően lassan, de biztosan eljutottunk a ma létező Európai Unióig, melynek 28 tagja van. A bővülés nem ért véget, hiszen számos ország van még, melynek lakosai az EU-s tagságra áhítoznak. Jacques Delors az EU megteremtésének gondolatát egy 1948-ban Hágában megtartot kongresszusra vezeti vissza. A vita, mely ott kirobbant, azóta is tart. Két álláspont fogalmazódott meg. Az unionisták szerint Európa az államok együttműködésének platformja, mely sértetlenül hagyja az egyes államok szuverenitását. A másik álláspont szerint föderáció szükséges, melynek következménye a szuverenitás átruházása közösségi intézményekre (Holland, 2015). A vita nem dőlt el. A vitapartnerek Jean Monnet pragmatikus javaslata szerint jártak el. Monnet szerint az a legjobb, ha ahelyett, hogy szemtől szemben összecsapnak, inkább hagyják magukat kölcsönösen befolyásolni, így - a másik segítségével - felfedezhetik azt is, amit maguktól nem tudtak, s magától értetődően eljutnak a dialógushoz, a közös cselekvéshez. « (Fontaine, 1988). Nyugat-Európában kezdetét vette a «belesodródás» politikája, melynek célja az országok közötti pozitív kölcsönös függőség megteremtése volt. Ez a politika a játékelméletből ismert win-win paradigma szerint minden résztvevő számára előnyöket biztosít. Az együttműködés kényszerének felismerését a második világháború keserű tapasztalatai diktálták, melyek homogenizálták az európai országokat. A győztesek ugyanazt kapták jutalomként, mint a vesztesek büntetésként. Az európai nemzetállamok klasszikus értelemben vett szuverenitása elveszett. A nyugat-európai országok az Egyesült Államoktól kerültek függő viszonyba, míg a kelet-európai országok a Szovjetunió befolyási zónájába kerültek. Mint Delors írja, «az évek során egy szervezett gazdasági térség alakult ki. Számos hibával ugyan, de a vonat elindult» (Delors, 2013- 15. o). Jean Monnet gondolatához híven a folyamatot mindvégig jellemezte a szembenállás kerülése és a közös megoldások keresése, ami a mindenki által elfogadott játékszabályok elismerése nélkül nem valósulhatott volna meg. így épült fel egy jogközösség, amelyben az 1952-ben megalakult Európai Bíróságnak kulcsszerep jutott. * A «vonat», melyről Delors beszél csigalassúsággal haladt. Működésbe lépett az Európai Bizottság. Időközben a tagállamok döntöttek az állam-és kormányfőket összefogó Európa Tanács létrehozásáról és az Európai Parlament általános szavazással történő megválasztásáról. 1978-ban megteremtették az Európai Monetáris Rendszert. Az európai integráció története a folyamatos alkudozások, kompromisszumok, szerződéskötések története, mely nem enged teret az erőszaknak. Egy olyan közösség épült fel Európában, melyben az erősebbnek nincs több joga mint a gyengébbnek. Sosem látott békekorszak köszöntött be. Középpontba került a jólét, melyről a gondviselő állam Nyugaton bőkezűen, Keleten kevésbé bőkezűen egyaránt gondoskodott. Mindez olyan nemzetközi környezetben zajlott, melyre korántsem jellemző a jog uralma, az erőszak kerülése, az állampolgárokról való gondoskodás, az államokkal való egyenlő elbánás kötelme. Az unionisták és a federalisták vitája a szőnyeg alá került. Ha válság jött, a már bevált Monnet féle módszer szerint a tagok addig alkudoztak, míg létre nem jött egy kompromisszum. Az eredeti közösség folyamatosan bővült, mígnem a 21. század első évtizedében elérte a 28-as taglétszámot. Hatalmas és kiterjedt bürokrácia jött létre, melynek csápjai az élet szinte minden területét átfogták, de a politika területére nem merészkedtek. Mitterand és Kohl egymást követő kezdeményezései ellenére a Bizottság, a Tanács és a Parlament azóta sem kapott eszközöket arra, hogy uralni legyen képes az Európai Unió egészét, s valóságos befolyást nyerjen a világra. A világ azonban nem várt. Az európai nagy gazdasági térség ugyan létrejött, de a világ többi nagy gazdasági térségével folytatott versenyben lemaradt. A tagállamok nem vették észre, hogy hiába ért véget a hidegháború, nemzeti szuverenitásukat a globalizáció korában nem nyerhetik vissza. Nem jöttek rá arra, hogy nemzeti szuverenitásukat meg kell osszák ahhoz,