Literatura 2. (1927)

1927 / 8. szám - Írók arcképcsarnoka - N-r.: Egon Erwin Kisch

2/2 írók arcképcsarnoka Egon Erwin Kisch a riporterek királya A bécsi Centrál-kávéházban láttam elő­ször. Pár hónap múlva — a német inflá­ció idején — Berlinben találkoztunk. Hitler puccsra készült Münchenben. Egy nagy napi­lap leküldött, nézzek utánna a dolognak: az első ismerős, akivel találkoztam, Kisch volt. Természetesen a Ruhr-vidéket is megjárta a francia megszállás alatt, járt Danzigban, Var­sóban, Rómában, Párizsban, Londonban, Pes­ten, mindenütt, ahol valami készül, ami az emberiséget érdekli, amiről a közönség még nem tudott. »Elsőnek lenni, hogy mire az esemény kirobban, már szinte részese légy, annyira be vagy avatva«: ez a feltétele a riporteri hivatásnak — szokta mondani. Lehet, hogy úgy mondta: az ábécéje. Mert Kisch rendkívül kevésre értékelte a szorga­lomnak és a fantáziának készségét, azt a ké­szülőfélben levő, eseményre való ösztönös reagálását az idegeknek, amivel a mestersé­gét űzte. Ez — mondotta — detektív-ösztön, aminthogy a jó újságíró detektívnek is ki­tűnő lenne. Az újságíró állandó felkészültsége ez. Az éjjeli munkás feszült idegei megérzik, mi zsibong a táviródrótban, megérzik, amit a kancelláriák párnázott ajtói mögött diplo­maták egymás fülébe súgnak, megérzi az utcán, a fényes gázlámpák alatt, mi készül a bankokban, a vállalkozók irodáiban, előre látja, szinte meg tudná mondani, szinte ha­­sábról-hasábra leolvassa lelki szemeivel, mi lesz a holnapi lapban. A jó újságíró: de­tektív, időjós és próféta egyben. Igaz, ez a látnoki tehetség inkább a je­lenségekre irányul, mint a jelenségeket ösz­­szefogó s korokat mozgató eszmékre. Az új­ságíró nem lehet ideológus, mert az eszmék embere irányítani akarja az eseményeket, to­vább lát a holnapnál s igen sokszor keresz­tül lát a holnapon: talán bizonyosan tudja, hova jutunk valaminek a végén, de a közbe­eső állomások egymástól való távolságát sok­szor elég hamisan ítéli meg. Az újságíró — a riporter — nem barátja ennek a messze­­látó optikának: őt a holnap érdekli, min­dig a holnap és csak a holnap. Az apró, talán jelentéktelen, de egyelőre, ah­­oly szen­zációs kis változások, amikről oly boldogító, önérzetnövelő dolog értesülni, hogy másnap a kávénál öntelten olvashassa az ember: amint saját tudósítónk jelenti, az osztrák kormány a tegnapi késő éjjeli órákban tar­tott minisztertanácson...« Ez hát a mesterség, amiben Egon Erwint senki sem éri utól. Ez a kenyere, ez a napi munkája, amit a leglelkiismeretesebben lát el. De amire büszke s amiért a riporterek ki­rályának nevezik, azt nem ennek a hajszás, máról-holnapra szóló s minden új nappal betemetett munkásságának köszönheti, hanem a művészi értékű riportjainak. Egon Erwin Kisch ugyanis művésznek, írónak, költőnek indult Prágából, hogy meg­hódítsa a németül olvasó emberiséget. Első regényével, a Der Frauenhirt-tel már kivált a fiatal prágai literátorok közül. A század elején írta ezt a finoman erotikus regényt. A modern írásművészet későbbi reprezenta­tív men­jeivel, Werfellel, Brod-dal, Kafká­val indult el együtt a Hradzsin alól. Karl Kraus, a kegyetlen irodalmár, aki különben a fent említettek közül csak Kisch-t értékeli, egy Goethe-vers átformálásával — annak ide­jén — versbe is foglalta a nyugtalankodó Prága fiatal törekvőinek nevét: Es werfelt, es brodelt, es kajkot, es kischt... Az első regény után jött a második, majd egy kis marionett játék a régi misztikus Prága figuráival. Közben sorra jöttek a Prager Tag­blatt, a Der Tag s a Die Zeit hasábjain Kisch furcsa és érdekes riportjai. Nem a té­májukban volt a szenzáció, hanem egyebütt: lenyűgöző, szuggesztív, meggyőző erejükben. Azt mondtuk pár sorral feljebb, hogy a jó riporter elfogulatlan, csak az eseményt adja, minden pártállástól mentesen, a maga objektív meztelenségében. Ez áll mindaddig, amíg a riporter felderítő szolgálatot végez, egy folyamatban lévő eseménycsoportnak hol­nap nyilvánosságra kerülő fázisát deríti fel egy órával, vagy öt perccel a vele vetekedő kollégák előtt. De lehet a riport önálló al­kotás is, mint retrospektív riport, amikor egy elintézettnek tekintett, ad acta tett eseményt vesz elő, az ismert részletek új elrendezé­sével vagy elhanyagolt, de általa helyesen ér­tékelt momentumok kihangsúlyozásával új megvilágításba helyezi a dolgot, érdekessé teszi az eseményt, új aktualitásra ébreszti. Ilyen volt Egon Erwin Kisch 1925-ös ka­rácsonyi nagy riportja Reál ezredes öngyil­kosságáról. Minden újságolvasónak emlékez­nie kell a szerencsétlen osztrák katona esetére. Redl a kémelhárító­ osztály főnöke volt, akiről néhány hónappal a háború kitörése előtt ki­derült, hogy maga állott egy Oroszország ér­dekében kémkedő bűnszövetkezet élén. A diszkrét nyomozás megállapította, hogy Redl kerülő utakon fix fizetést húz az orosz kor­mánytól. Az eset tragikumát az teszi tel­jessé, hogy Redl, ellenkémjei útján, a vizs­gálatnak szinte minden fázisáról értesült: meg­sem állott módjában kiszöknie a szorító gyű­rűből, a különböző kém- és ellenkém-szervek

Next