Literatura 4. (1929)
1929 / 11. szám - Hasznos mulatságok - Szenes Erzsi: Kitől tanult meg magyarul a Jókai-regények cseh fordítója?
Hasznos mulatságok Kitől tanult meg magyarul a Jókai-regények cseh fordítója? Mayerhoffer Gusztáv magyar katonák közt osztotta szét könyvtárát a háború alatt Prága, 1929 október. A prágai Óvárosban, az úgynevezett Kleine Seite-n, a Moldvaparttól pár lépésnyire lakik Gustav Narcis Mayerhoffer cseh író, a Jókairegények cseh fordítója, akiről a Literatura már régebben, 1927-iki évfolyama első számában megemlékezett. A ház egy hatalmas, rideg bérház, de ha felmegy az ember a lépcsőkön, a lépcsőházból minden emeleten kis erkélyek nyílnak és akkor látni, hogy a ház egy duslombú fáktól zöldelő hegyoldalra nyílik és az, aki a Jókai-regényeket cseh idiómára fordítva álmodja, fák között és hegyoldalon él, akárcsak Jókai élt. Csakhogy innen a Moldva látszik és nem a Duna és messze szemközt nem a budai vár, hanem a prágai Hradzsin. Ezen a tavaszon Jókai, aki a svábhegyi hársak alatt szeretett volna örökre pihenni, hogy örökké hallgathassa kedvenc fái suttogását, egy stilizált, kőrózsákból épített szép síremléket kapott a budapesti kerepesi temetőben. A Budapesten lezajlott ünnepségek és halálának huszonötéves évfordulóján megjelent rengeteg cikk visszaidézték bennem azokat az ifjúkori napokat és órákat, amelyeket Jókai regényei édesítettek meg, amikor képzeletem együtt száguldott Jókaid szédítő iramú, mesés távlatokat nyitó képzeletével s nem érdekelt más, mint az ő hőseinek szövevényes, romantikus története és a magam életét is ezeknek a hősöknek életén át éltem. Hónapok óta vagyok Prágában és a Jókairegényekkel kapcsolatos mély és el nem hervadó élményeim és emlékeim hatása alatt egyre jobban érdekelt, milyen ember lehet, aki ezt a tüzes fényekkel szikrázó magyar zsenit, ezt a tüneményes fantáziájú mesemondót a szláv nyelvtengerre bocsátotta, hogy egy többmilliós nép érdeklődését felkeltse a magyar literatúra iránt és megmutassa, micsoda kincseket termel ki magából az izolált, rokontalan nyelvű magyarság. Már úgy van, hogy éppen emiatt a rokontalanság miatt valami mindig megújuló ámulat fog el, ha egy idegen a magyar nyelv értékeihez és szépségeihez közel jut és a saját nyelvén továbbadja azokat. — Évek óta nem beszéltem magyarul, mert sajnos, nincs alkalmam rá — ezzel fogad Mayerhoffer cseh író és újságíró, a Zemská Banka nyugdíjazott cégvezetője, egy őszbeborult hajú öreg úr, akinek szeme mély intelligenciát sugároz. — Milyen körülmények között, hogyan jutott arra a gondolatra, hogy megtanuljon magyarul és lefordítsa a legnagyobb magyar romantikus regényíró műveit? — kérdezem. Az, amit Mayerhoffer erre elmesélt, az van olyan érdekes, mint egy mozgalmas regény. — Tizenhétéves koromban, 1883-ban bevonultam Josephstadtba katonának a hatvanadik gyalogezredhez, amely tudvalevőleg az egri ezred volt. Mondanom sem kell, hogy az egész ezredben senki sem tudott csehül, valamennyien színmagyar fiúk voltak. Mindjárt az első napokban összebarátkoztam egy feltűnően szép, dúshajú magyar fiúval, aki nagyszerűen értett az élethez, és éjszakai borozgatások és duhaj mulatozások közben egyszerre csak észrevettem, hogy úgy ahogy, de már én is magyarul beszélgetek. A fiatal magyar fiú, akárcsak jómagam, rajongott az irodalomért és sokat beszélt nekem a magyar irodalomról és elragadtatással főleg Jókairól. Ennek a snájdig magyar fiúnak, mint nekem is, titkos írói ambíciói voltak, mint az később kiderült. Gustav Narcis Mayerhoffer 405