Literatura 12. (1937)
1937. augusztus 15. - s. g.: Új magyar múzeum
ÚJ MAGYAR SMUZEUM ! A Litertura — rendszerint figyelmes szemű olvasói jóvoltából — néhanapján tort ül a halvaszületett slilvirágok, a bedöglött szópuffancsok, a csütörtököt mondott műfordítások s a veszedelmes kis sajtóhibák — az értelem halála — fölött. Ezúttal újra sikerült egészen szép sds gyűjteményt egybeszednünk, hisszük, nem az utolsót, mivelhogy Leiter Jakab tudvalevőleg halhatatlan... A halotti tér étrendjén első számot mindenekelőtt néhány tipikus túllelkendezést, újságírói »smuzt« szeretnénk feltálalni. Közülük első hely illeti meg Az Est 1930 aug. 29-iki agrárvezércikkét, amelynek írója azt az örvendetes tényt ünnepli, hogy Kecskeméten feladta az egyik gyümölcsös cég a milliomodik láda barackot. »Tűzzük a boldog sóhaj ünnepi zászlaját az ajkunkra, magyarok, efölött a barackóceán fölött, ami a szemünket elözönli«, — lelkendezik a vezéríró, hogy cikkét a következő hangulatos felszólítással fejezze be: — így, így tovább: tanítani a termesztő népet, buzdítani, törekedni az egytípusú gyümölcsök kitenyésztésére, kedvezni mindenben termesztőnek, eladónak, repülőgépeket adni nekik, hogy reggeltől estig a legmesszibb Európába eljuthasson a gyümölcs Gyöngyösbokrétájának üde népe, alma, körte, barack, mind az istenadta gusztusos, édes kis magyar olimpikon. Míg régebben az alkohol volt az újságíró legveszedelmesebb ellensége, újabban, úgy látszik, a gyümölcs lett azzá, mert hasonló lelkendezést olvashattunk a Fränkische Tageszeitung 1935 júliusi egyik számában a hashajtó rebarbaráról »Búcsú egy régi szeretőtől — mehet és nem is kell újra visszatérnie« hangzatos címen. »Ég veled, citrom! Nem kellesz már többé« — írja abból az alkalomból, hogy a német kormány, amely akkoriban még nem volt az olasszal sülyej-félve összespanyolosodva, kitiltotta a citromot s helyébe a rebarbarát ajánlotta a német állam polgárainak. »A mi német rebarbaránk« — folytatja a lelkes cikkíró — »mindenben pótolni fog téged, citrom! Majdnem ingyenbe van nekünk ez a dicső növény, fanyarsága fogja eztán a salátáinkat és főzelékeinket ízesíteni. Ha kissé megédesítjük, pompás frissítő lesz belőle s egyben igazi németfajta vértisztító és gyógyszer. A német rebarbarán akarjuk ujra jóvátenni mindazt, amit a külföldi citrommal vétkeztünk! Ezért hát ki veled, te hálátlan délvidéki bűnös, ki veled a mi német vidékeinkről és házainkból! Nem akarunk téged többé látni, le nyegle (gess) teremtmény! Tűnj el és soha többé ne térj vissza hozzánk/« Finoman disztingváló mondatot olvastunk a Pesti Hírlap ezévi januárius 16-iki számában: —■ Politikai körökben azt mondják, hogy a hivatalos közlemények semmitmondó fogalmazása ellenére nagy közeledés jött létre s ha a szakadék fölött még nem is sikerült hidat verni, mégis sikerült már áthidalni a mély szakadékot, amely a két országot egymástól elválasztotta. Ha ez nem »semmitmondó fogalmazás«, akkor igazán nem tudjuk, mi az! Az sem utolsó, amikor az Esti Kurír 1935 augusztus 14-iki száma a japán miniszterek legyilkolásához a következő kommentárt fűzi: " A gyilkosságot a hadsereg presztízsén esett súlyos sérelemnek tekintik és nyilvános fegyelmezetlenségnek tartják. (Amiben a lapnak tökéletesen igaza van: egy pár miniszter legyilkolása csakugyan »nyilvános fegyelnetlenség!«) Kedves a Hétfői Napló beszámolója egy új sportágról, a sívadászatról, amelyet ifj. Verebély Tibor dr. talált fel. A fiatal orvos száguldva siklott a meredekről a pihenő társaság felé« — írja le a riporter a mozgalmas jelenetet. — Közben mintegy 40 méternyire Verebélytől nyúl ugrott fel és menekülni próbált. A következő másodpercben eldördült a fegyver és a gyáva tapsifüles