Magyar Géniusz, 1894 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1894-04-29 / 18. szám
1894 SZÍNHÁZI krónika. (Egy krónikás ezer bajban. — Az ezer baj részletezése.) Szinte borsózott a t. Emin úr háta, mikor az e heti repertoáron végigtekintett. Három premiere egy héten s tölibe még direktor- és intendánsválság. De ez még nem elég. Megmozdult a két nyári színkör s mire e sorok napvilágot látnak, már javában nótáznak a tulsóparti arénában s az olasz komédiások signore Gallina conduttoresága alatt mókáznak a Duse nyomában a városerdei színkörben. S a nyájas olvasó azt hiszi, hogy ezzel aztán lezártuk a heti krónikát ! Ohó ! Hátra van még a java: a szinháztervezések, melyek napról-napra szaporodnak. S nos, mindenről írjon ez a szegény Emin krónikás! Ráillik bizony a felső titulus, hogy : egy krónikás ezer bajban. De hát haladjunk csak sorjában. Ha egyik-másik holmi kimarad, azért aztán ne a krónikást bunkózzák, hanem azt a tudom is én kit, aki így szezonvégre ennyi mindent egy hétre egybe hordott. * * * Paul Ferriernek kevés hírét hallottuk eddigelés nincs sok kilátás rá, hogy ezután bővebben fogjuk emlegetni. Most már mégis tudunk annyit felőle, hogy írt egy 211. czikk czímű vígjátékot, amelyet a nemzeti színház Ivánfi Jenő fordításában előadott. Bizony, bizony nem sok köszönet volt ebben az importban. A szezonvégi sláger, melylyel minden esztendőben csalogatja a nemzeti színház a nyári publikumot, alig lesz ez a vígjátéknak elkeresztelt bohózatos valami. Hát mi is az a 231. czikk? Természetesen egy paragrafusa a franczia kódexnek, mely a válásról szól. De elvégre is már Cyprienne és Des Prunelles urak elmondottak sok-sok mindent az ilyen házassági kódexekről s ez a két, becsületes személy meg is csinált már egy ilyen váljunk el játékot. Hát kell nekünk még részletesebben is ismernünk a franczia törvénykönyvet, mint ahogy már Sardou megismertetett vele s szükségünk van reá, hogy egy és ugyanazt játékot kétszer végig élvezzük. Bizony, van elég bajunk a mi házassági kódexeinkkel, még pedig sokkal komolyabb bajunk, semhogy igy kifiguráztassuk egy idegen nemzet házassági törvényét a szemünk láttára. De tán egyebet is adott Paul Ferrier úr ? Bizony édes keveset. Láttunk mi már elég papát és apát (egyik szójátéki ebben a vígjátékban), a ki vacsorákat art Isolineokkal s a ki aludni vágyik a mulatság után. S láttunk mi már tökfilkó párbajsegédeket is s láttunk már valósdit játszó menyecskét is. Ha pedig kiváncsiak vagyunk ilyen személyiségekre, ám nézzük meg újból a Sardou darabját, a mely szellemesen s ízlésesen van megírva s ne ezt a sivár munkát, a melynek Paul Ferrier a gazdája. Egyet azonban szívesen megengedünk Ferrier úrnak: hogy tanulékony ember. Mert sokat tanult a franczia konverzáczió és technika mestereitől. S ha ennek fejében aratott sikert is és megkacagtatta a publikumot, azért mondjon ismételt köszönetet ezeknek a mestereknek. Mi pedig, midőn fájó búcsút veszünk Paul Ferrier úrtól, azt üzentetjük vele haza ezekhez a mesterekhez, hogy máskor ne küldjék szatellesüket, hanem jöjjenek el jómaguk.. Különben őszinte köszönetet mondhat M. Ferrier a buzgó előadóknak is. Sőt mindenek felett ezeknek. A fent említett ezer baj miatt azonban csak a művészek neveit soroljuk fel, kik — bizonyomra mondom — ez egyszerű felsoroláson kívül egytől-egyig, sokkal, de nagyon sokkal többet érdemelnek. Az előadásban részt vettek: Náday, Vizváry, Gyenes, Csillag Teréz, Lánczy Ilka, Nagy Ibolya, Bercsényi, Hetényi, Császár, Zilahi. * * * Az Operaházzal is megesett az a ritka dolog, hogy premierje volt. Egy három lusztrum előtt elfogadott magyar operát láttunk a hét folyamán. S bizony, nem a mai opera-direkczión múlt, hogy ez az opera nem ütött be egészen. Tizenkét esztendő előtt, még akczeptáltunk olyan szöveget, mint a milyenre Farkas Ödön muzsikát irt. A Vezeklők tárgya az ősi Indiában játszik s elrejtett királyleányról szól, kit hősiesen megvált egy ismeretlen vezér. Gál Gyula és Dávid Ferencz bizony nem sok szolgálatot tettek a buzgó muzsikusnak ennek a szövegnek a megírásával. Mert azokat a jó tulajdonságokat, amelyekkel zenei tekintetben Farkas Ödön mégis bír, egy jobb szövegen tán jobban érvényesíthette volna. A szöveg banalitása és naivitása magával húzza lefelé a zenészt is. Pedig Farkas Ödönnek van sok elméleti képzettsége az operaíráshoz. Instrumentácziója szinte meglepő. Csakhogy felette sokat markol, hogy itt-ott szinte Wágnert akarja túlliczitálni. Ha néhol akaratlanul is felcsillan egy-egy melódia, erőszakkal elnyomja a hallgató ámulatára és sajnálatára. De bizonyára sokat tanult Farkas Ödön ebből a premierből. Láthatta, hogy a mi publikumunk nem akar mindenáron elütőt s jobb szereti a megszokottat is, csak jó legyen. Farkas Ödönbe azonban bátran vethetjük bizalmunkat. Fog ő még a maga tekintélyes tudásával jobb operát is írni a Vezeklőknél. Majd keres jobb szöveget s keres jobb mestert, mint a Sigfried komponistáját. Az opera előadása minden tekintetben felette állott a munkának. Ney, Rotter, Broulik stb. testestül-lelkestül fáradoztak. Hogy hiába, az nem rajtuk múlott. Le Nikisch igazgatón, ki a zenekart dirigálta. * * * A Népszínház premierjéről akarva se számolhatnék be. Mikor a publikum már olvassa e sorokat, akkor még tapsol a másik publikum a Verő György darabjának, melyről a szállongó hirregés dolgokat hallott. Azért hát ennek a témának csak annyit mondunk: A viszontlátásra! * * * Hidegvérrel számolunk be a színháztervekről, melyeknek száma ijesztően szaporodik napról-napra. Hidegvérrel mondjuk, mert alig türtőztetheti az ember a nyelvét s tollát, mikor hallja ezt a sok frázist s látja ezt a kevés tettet. Tehát : 1. Vígszínház. 2. Tivoli színház a Lipótvárosban. 3. Vallaville színház az Erzsébet körúton. 4. Rakodczay színháza a Józsefvárosban. 5. Veszprémi Jenő népszínháza — valahol (folytatása következik.) A végét előre is megmondhatjuk: Semmi. De csalódni szeretnénk ! * * * Intendánsválság is .. . Bocsánatot kérek a tisztelt publikumtól, de a szedő is belefárad a krónikázásba, melyért ismét csak a fentemlitett ezer bajt okozzák. Emin. MAGYAR GÉNIUSZ IRODALOM. DE PROFUNDIS. — SAil aladír könyve, jászai rajzaival. — Tisztelt fiatal kisasszonyok, akik oly igen szívesen elidőznek Herczeg Ferencz vagy Pekár Gyula egyegy divatos novellájánál, legyenek nagylelkűek és hallgassák végig türelemmel azt, amit egy olyan írónak a könyvéről fogunk mondani, akit önök még nem igen ismernek, de akit ezután a könyve után nagyon meg fognak szeretni. Sajó Aladárról vagyon szó. Fiatal emberről, akinek tavaly jelent meg az első kötete, a «Katonáéknál». Megrajzolta ebben a kötetben katonáék minden örömét és nyomorúságát, híven, igazán. Nem tódított, nem kisebbített semmin semmit. Az, amire a franczia regényírók mint «document humain»-re oly nagy súlyt fektetnek, az ennek a könyvnek minden lapján bőségesen megtalálható. Ezt elismerték róla a kritikusok, a könyvét elolvasta a publikum, de maga a munka olyannyira egyéni, olyannyira kizárólag egy kaszttal foglalkozó volt, hogy nagyobb föltűnést nem keltett sehol, csak maguknál katonáéknál. Már most ennek a fiatal írónak megjelenik a második munkája, a «De profundis». Tíz tárczaszerű rajz — a «mélységből». Ez a «mélység» a főváros legsötétebb nyomora. Amit a mi divatos íróink a szalonok és bondoirok elkényeztetett publikumának szervíroznak, abban óvatosan elkerülik az ilyen nagyon sötét képek festését, keztyüs kézzel nyúlnak hozzá az élet nyomorához és hőseik között aligvan egy-kettő, akinek a zsebkendőjébe legalább hétágú korona ne volna hímezve. És mi tűrés tagadás, elég jól esik nekünk, ha nem emlékeztetnek bennünket folyton-folyvást arra, hogy szomorú és keserves az élet, mert akárhányszor magunktól is rájövünk erre. De hát akadhat-e valaki, aki azt mondja: :,Nem vigasztal meg bennünket szerencsétlenségünkben az az önző tudat, hogy van a világon még szerencsétlenebb ember is, mint mi és nem lebeg-e előttünk a jó kedv, a gyönyör perczeiben örök memento gyanánt a görög bölcs mondása: «Senki sem lehet boldog halála előtt!?» Mindezekkel pedig csak azt akarom mondani, hogy nagyon megbecsülendő munkát végzett Sajó Aladár, amikor a gazdag főváros nyomorának tanulmányozásában egyforma buzgósággal töltött el napokat és éjszakákat. Aludt a hajléktalanok menhelyén, virrasztott a város végén, fölkereste a kis gyufás gyerekeket a nyomorért kis pinczelakásában, ebédelt a népkonyhában, elment az őrültek közé, végig járta a nyomor tanyáit, ahol túlzsúfolt kuczkókban tanyázik a betegség meg a bűn . . . Tegyék kezüket a szívükre a mi divatos íróink, van-e közöttük csak egyetlenegy is, aki ezt végigcsinálta? De van-e csak egy is, aki a maga munkáira ennyi időt, ennyi tudást, ennyi ambícziót pazarolt volna? Bocsássanak meg, de nem tudom elhinni. És ha még hozzáteszem, hogy mindezeket a sötét képeket áthatja az idő érző szívének jótékony melege, gondolkozásának nemessége és fenkölt volta, bízvást állíthatom, hogy ilyen minden ízében megkapó és érdekes munka régen került ki a sajtó alól és hogy az eredetisége, őszintesége 295