Magyar Géniusz, 1897. (6. évfolyam, 1-51. szám)

1897-12-19 / 51. szám

1897 maskara gsas&sz Fülmegy vala Mózes A sinai hegyre, Az égi sugalmat Szomjazva, epedve, S mig távol a mester, Föllázad a pártos S a vad, gyülevész nép Bálványinak áldoz. Már azt hiszi Mózes, Hogy népe szivébe Bevésve örökre Az Isten igéje; Nem törli ki onnan Uj sivatag búja, — Sim mint sivatag port A szél tova fújja ! Oh léha tömege, Egyiptomi satnya, Rabszolgai sorsra, Rablánczra hivatva; Isten maga téged Hiába tanítna, Rab lelked a poklok Bálványihoz szítna. S hogy megjőve Mózes, Gyúlt szörnyű haragra, Meglátva a bálványt Aranyba faragva. A görnyeteg agg hős Kiegyenesülő : Veszélyben a szent terv, Nagy élete műve! Szemében ijesztő Szándék tüze fényked És ős-akarattól A szive kemény lett. Most sújtja a porba Örökre az ármányt, Most tépi ki népe Szivéből a bálványt. Most adja örökre Az iszonyú példát: Kiirtani hogy kell A gazot, a crédát. Népet ki elárul, Oltárt ki beszennyez, Nincs irgalom annak, Isten se kegyelmez. Kardot foga Mózes, Villám vala éle, A tiszta hitűek Kis tábora véle; Éjféli csatában Villognak a kardok És Izrael ellen Vív Izrael harczot. Hogy tombol a mester Szent égi haraggal És rokoni testet En-kezivel szabdal; Kardjátul az aggnak A bűn hada retten. Hátrál a gonoszság Sápadtan, ijedten. S szól Józsua: «Mester, Irgalmazz e népnek, Megbűnhőde immár Ki gyönge, ki vétett. Nem rossz szive mélyén, Csak gyönge a jóra, S megtér, aki tévelyg, Egy mesteri szóra». . . . «Föl tettre, csatára ! Ma vége a szónak ! Ki pártol a rosszhoz, Hol pártja van jónak, Ki gyönge, hol Isten Erősnek kívánja : Ne jöjjön a bűnös Velünk Kánaánba !» S csak harczol az agg hős, Kaszálja a pártost, Csak egy sereg ,ill még, Ő elibe áll most: Kevély Kain-fajzat, Mely sohase hajolna, Kész alkura véle S kész végviadalra. Szól Józsua : «Mester, Irgalmat csengek. Gondold meg, az égre, Tiéd ez a nemzet. Testvéred a bűnös, Ki vesztibe rontott, Tennépedet irtod, Tenyéredet ontod.» De felel az agg hős S nem szűnt a haragja : «Megtagadom én azt, Istent ki tagadja. Ha színe, ha arcza, Ha vére enyém is : Pogány az a pártos, Egyiptomi mégis». S tart egyre a harcz még S hull Izrael népe, Menekszik a vert had A sivatag éj be; De egy se menekszik, Hiába esengnek, Utánuk, utánuk , Nem oszt ma kegyelmet. Esd Józsua: «Mester Elég ! ne tovább már, Gondolj Kánaánra S a czélra, mi rád vár, Ha tenmagad irtod így rokoni véred, Hej, nem marad élő, Hont szerzeni véled.» . . . «Úgy hát ne maradjon Egyetlen egy lélek, Ne jusson egy élő Honodba, ígéret! Hadd vesszen Izrael, Rohadjon a törzse, De gaz soh’se érjen Az isteni földre!» MAGYAR fcemgfű színházban a Gésák előadásánál az egyik komikus a bécsi viszonyokra vonatkozó politikai kuplét rögtönzött. Körülbelül így szólt az a szűkszavú távirat, melyet a Berliner Börsen-Couriernak küldöttek Budapestről. Néhány napra rá pedig valamelyik bécsi lap kürtöli világgá, hogy a magyar közoktatásügyi miniszter betiltotta az iskolákban Lessing, Bölcs Náthánjának olvastatását. S ezt a bécsi lap is anélkül közli, hogy még csak érdemesnek sem tartja a hit valódiságáról meggyőződést szerezni. Minek is ? Hisz ilyen barbár nácziónál, aminő mi vagyunk, minden lehetséges. Már szinte kezembe se merem venni a külföldi lapokat, mert mindig tartok valami hasonló ostobaságtól. De hiába, ez már a mi sorsunk! Már a legelső magyar szó is, mely írásban maradt reánk, ócsárló jelzőkkel van körítve. Ez az a nevezetes «hui, hui» csatakiáltás, melyet feljegyzőjük, a szent életű Lindprand püspök úr olyannyira borzasztónak talált, hogy nem átallotta «mocskos és ördöngős szózat»-nak nevezni. Ekkortájt kezdtek bennünket szapulni, s pompás kötetecskét lehetne összeállítani azokból a szidalmakból, miket azóta reánk külföldi világításban szórtak. Ha néha-néha szebben is kezdtek gondolkozni felőlünk, csakhamar akadt valami léhűtő, kinek ez nem volt ínyére, s úton-útfélen zúdította reánk a rágalmak özönét. Különösen egy-egy hangzatos frázis, vagy néhány úgynevezett «Kraft ausdruck» mindig megtette hatását. Legjobban bizonyítja, ezt a nagyokat mondani akaró Berghausnak az esete. Ez az igen tiszteletreméltó úriember, még az ötvenes évek vége felé egy földrajzi ismereteket terjesztő füzetes munkát adott ki, melyben rólunk, magyarokról ilyfajta hízelgő szavakkal emlékezett meg : «lustálkodó, dorbézoló uraságoknak, maroknyi csapata, rabszolgáknak milliónyi tömege, csikósok és juhászok, ökör- és disznóhajcsároknak nácziója». Majd aztán nemsokára Rotter Richard úr is kiállott a gátra s az «Augsburger Zeitung»-ban megjelent pesti leveleiben a német nyelvet az azóta annyira elterjedt «Kanaszeu» szóval gazdagította, — ahogy mindez kimerítően olvasható sokattudó Tóth Bélánk könyvében. No de hát már ezek sem mai históriák, s vittünk mi már azóta annyi nagyot véghez, hogy a külföld megtanulhatott volna jobban vélekedni rólunk. Pedig nem tanult meg. Aki csak egy napot töltött az ország határán kívül, vagy aki figyelemmel kíséri a külföldi lapokat, ebben nekem igazat fog adni. Természetesen nem onnan kell ítélnünk, hogy mit mondanak pohárköszöntőjükben ittlétünk alkalmával a nem tudom miféle világkongresszus tagjai, vagy mit ír rólunk a «L’Epoque», melyet ép oly kevésbbé ismernek Francziaországban, mint minálunk, hanem a közvélemény nyilatkozatait kell megfigyelnünk. Ez pedig vagy egyáltalán nem ismer magyarokat, csak osztrákokat, vagy ha ismer is bizonyos kurtalábu, rengeteg potrohú, felkunkoritott bajszú, pitykés dolmányos kerek kalapu emberkéket a képes lapokból, a «Mikosch, der ungarische Witz-Major» czimlapjáról és egyéb hasonló ismeretterjesztő művekből. Ezekről sem tud többet, minthogy nemzeti eledelük a paprika, italuk a Tokayer, foglalkozásuk jogász, kanász, czigány vagy csikós, kiváló egyéniségük pedig közöttük Rózsa Sándor, Petőfi és Kossuth Lajos. Aki már ennél többet tud rólunk, az már vagy tagja akadémiánknak, vagy valamelyik szépirodalmi társaságunknak. Azaz pardon, van még egy specialitásunk külföldön, de ez már csak jókedvű mulatozók előtt ismeretes: ez a «Budapestei Orpheum-Gesellschaft». Bécsről nem is szólva, meg van az a legtöbb német nagyvárosban. A közönségesnél is közönségesebb brettlikóklerek, kik Budapestet sohasem látták, társulatot szerveznek, beszereznek egy pár otromba darabot, melyben okvetlenül szerepe van az ispán Paprika Jancsinak, s kész a Budapester Or- 809 Palágyi Lajos.