Magyar Géniusz, 1899. (8. évfolyam, 1-52. szám)

1899-07-30 / 31. szám

GÉNIUSZ A leány odaállt egyszer az anyja elé. — Anyácska! Mért hívnak engem Théa Vandának ? Az asszony elsápadt és lesütötte szemeit. — Mert az én leányom vagy gyermekem. — Mért nem hívják hát Karcsit is az anyja nevéről? Théának hevesen vert a szíve, de nem tudott kitérni a kérdés elől; ott égett arczán a leány tekintete. Zavarában azt se tudta, mit mondjon. Végre is a legrosszabbat választotta. — Mert neki apja is van. Vanda nagyot sóhajtott. Hátra tette két kezét és idegesen babrálta a derekához simuló szalag csokrát. Mélázva fordult ki a szobából, Théa pedig lerogyott a pamlagra. — Istenem! Vedd el tőlem ezt a keserű poharat! Pár percz múlva csengő zeneszóval vonult be egy czirkusz a városba. Karcsú paripákon pompáztak a hajlékony lovarnők és délczegen ülték meg a méneket a lovarok. Vanda kipirult arc­c­al rohant be az anyjához. — Anyácskám ! Anyácskám, vigy el engem este a czirkuszba. Szeretném látni, milyen vol­tál te a színpadon? Théa csüggedten bólintott igent, de ne­heztelve feddte meg a gyermeket. — Anyád nem volt lovasnő, gyermekem, hanem színésznő. — Hát az nem mindegy ? Nem. Egyik művészet, a más . .? Talán bűvészet. — Épp azért! Épp azért! — és tapsolt kis kezeivel a repeső örömben. Harmadnap ismét csengő zeneszóval vo­nultak ki a városból és nem látták többé Wan­dát Somkuton. Théa utánuk rohant városról­­városra, de nem találta meg, akit keresett. Ez a czirkusz csak egy ága volt egy na­gyobb, világhírű ezégnek. Két év múlva verődött össze az egész társaság egy tengeri fürdőhelyen. Két óriási szálfa van egymástól nagyobb távolságra beásva a homokos tengerparton. A fák csúcsait vastag, feszülő sodronykötél fogja össze, melynek két vége lapos lejtéssel fut alá a porondig és be­ásott tőkékhez van tekötve. Az apály messze behúzta a tenger vizét a fövenyes partról s a hanyatló nap sugarában ragyogó sima porondon ezernyi nép hullámzik a délutáni sétában. A gazdagság ott pompázik a ruhákon, a jó kedély a derült arczokon. Se­lyem a testen, virág a mellen, kincs a zsebben, m­ilyen a tengeri fürdők vendége. Az óriási fogadó tribünjén zeng a zene s a tengerparton deszkákból hevenyészett czirkusz­­ból sietve hordják elő a szolgák a karcsú fa­székeket , négy-ötsoros félkörbe rakva két oldalt az árboczokon kivül. Roppant plakátok virítanak a czirkusz oldalán s az árboczok sudarán. Egy szép ifjú nő van rájuk festve, a­ki fönnjár a légben — szárnyak nélkül. A plakátok alján csak pár szó van nyomtatva nagy kék betűkkel: «A világ­hírű légtündér produkcziója délután hat órakor». Ki ne hallotta volna hírét ennek a csoda­tündérnek, a­ki úgy jár a légben, mint az angyal a felhőn? Türelmetlenül húzódik összébb a terjengő tömeg és karcsú világfiak ragyogó nőket vezetve karjaikon, sietnek elfoglalni az első helyet. Ezrekre nőtt már a várakozók tömege. A czirkusz zenészei tarka öltözetben állnak ki egy tribünre. Dörög a nagy dob, cseng a réz tányér, rikolt a klarinét, harsog a rézkürt és egyre nő a várakozók tömege. Türelmetlenül lesik a czirkusz bejáratát elfödő szőnyegeket. Most hirtelen kettéválik a függöny és egy ragyogó jelenség terem egyszerre a nézők előtt: Miss Vanda! Viharzó tapsok fogadják a gyönyörű leányt, kinek plasztikus idomait megirigyelhetné egy görög istennő, szemei ragyogásától lecsillapulna a viharzó tenger háborgása, de a közönség dobzódik a tüntetésben. Dús, barna hajában keleti gyöngyök fény­lenek ; hófehér nyakán, puha karjain ragyogó brilliantok szikráznak; könnyű tüllruhája villog az aranyportól; arczán havas rózsák pirul­nak, picziny ajkain a kárminbársony puha fénye kápráztat, szeme pedig ragyog, mint a mélységes tenger tükre. Kincseket érő virágcsokrokat raknak ezüst gombos bérszolgák a lábaihoz, a­mint az emel­vényre könnyedén felszökik s a rajongó ifjúság kitépi gomblyukaiból a drága szegfűket, illatos rózsabimbókat és hull rá a virágeső. Csábos mosolylyal hajlik meg a jég tündére. Apró fehér selyem czipős talpát odasorolja az emelvény krétaporához, aztán fellép a magasba és kiterjesztett karokkal, könnyedén indul el a feszülő kötélen. Halotti csend, szorongó némaság ül az ajkakra, a­mint halad, mint egy szárnyrakelt angyal. Nem néz se jobbra, se balra, csak maga elé. Mit is érdekelne egy angyalt a föld, mikor ő az égbe indul? Már elért a másik árbocz csúcsáig és kecsesen int apró kezeivel a nézők felé. Szakadozott tapsok, félbenmaradt brávó­­kiáltások — — de hirtelen ismét néma csend, mert visszaindult a légben, lebegve a magas­ságban mint egy vízió. Egy öreg asszony rohan a tengerparton az árbocz felé. Ruhája kopott, arcza fonnyadt, haja ezüst s a­hogy a nézőkig ér, szivére csapja két kezét. A jég tündére lenézett a szé­dítő magasból s a­mint meglátta az ezüsthaju asszonyt, ő is a kebléhez kapott — és le­bukott, mint egy szivén lőtt galamb.

Next