Magyar Pedagógia 50. (1941)
GÁLOS REZSŐ: Zsigmond Ferenc: A debreceni kollégium és a magyar irodalom
IRODALOM.407 minden egyes tantárgy oktatásának története helyet kap«, mondja a bevezetés: a legjelentékenyebb hely természetesen a magyar irodalom tanításának jut, amelynek fontosságát Zsigmond Ferenc könyvének címe is megmondja. A debreceni magyar irodalom-tanítás nemzeti jelentőségű volt kezdettől fogva. Egyrészt azzá tette sok-sok hírneves író- és költő-tanára, másrészt azoknak a tanítványoknak hosszú sora, akik — mondjuk - egy Kalmár Györgytől Szilády Áronig, Csokonaitól Arany Jánosig (s azóta is) alma materüknek tekinthették a nagymúltú iskolát. S azzá tette egy sajátos vonás, amelyet Kazinczy, nem épen jóindulattal, szeretett debreceniségnek nevezni. Ez a »debreceniség« jó értelemben is megvan s büszkesége a kollégium múltjának. A maga egészével beletartozik irodalmunk történetébe, jellegzetes színeket visz bele. A magyar irodalmi oktatás történetét tehát nem lehet elválasztani magától irodalmunktól, ezt vallja Zsigmond Ferenc kitűnő szerkezetű könyvének a címe is. Nyelv és irodalom önálló oktatása csak 1829-től volt; 1907-ig egy tanszékre tartozott. A tanítástervek is, sőt az iskolakönyvek is ennek megfelelően készültek. Zsigmond nem ezeknek száraz felsorolásával, hanem következményeikben és eredményeikben mutatja be az oktatás történetét. Munkájáról elmondhatni, hogy sine ira et studio készült. Elfogulatlanul és tárgyilagosan mutatja be a múltat, nem leplezi gyengéit, hibáit, nem túlozza a dicséretet. Jelképe a múltnak, hogy a kollégium első ismert nevű rektora 1549 1552 Dézsi András volt s fontos adat, hogy az ötödik osztályt már ekkor poetica cass/snak nevezték : az előbbiből következik, hogy Debrecen a bibliai verses elbeszéléseknek egyik nevezetes lelőhelye lett, az utóbbiból, hogy egy bizonyos iskolai jellegű költészet hamarosan kifejlődött itt és a jól pergő latin verselést hamarosan magyar váltotta föl (Szenczi Molnár Albert itt kezdett magyar verseket írni), amely nem egyszer alkalmi iskolai költészetté, máskor rossz leoninusokká sekélyedett és temetési búcsúztatók mondvacsinált verseivé fajult el; de iskolai költészetből indult el és nemesedett ki a géniusza Csokonai Vitéz Mihálynak, a debreceni kántálással függ össze Pálóczi Horváth Ádám dalszeretete és költeményeinek énekelhetősége; a fölvilágosodás szelleme két jelentős Voltaire-fordítónak, meg Domokos Lajosnak,, a szívesen hatalmaskodó főgondnoknak buzgólkodásából eltöltötte a diákság gondolatvilágát is. Csokonai és Kölcsey diákoskodásának korát (s e korra tartozik Fazekas Mihály és Földi János szereplése is) az ifjabbik Péczely Józsefé váltja föl (1815—1849), benne látja Zsigmond »minden idők legkitűnőbb, legrátermettebb poeticae classis praeceptorát«. A Pallas Debrecina kiadásai a költőnevelésnek külső eszköze volt; a belső, az igazi, a lélektani megértés, amellyel Péczely — a fiatal modern magyar irodalomnak is lelkes híve és munkálója — legtöbb tanítványának szívéhez tudott férkőzni. Z.útfijának tartama alatt volt tanítványa Arany János, aki — bár a kevesek egyike volt, akik nem rajongtak Péczelyért — méltón a Csokonai-hagyományokhoz, »a debreceni diákpoézisben gyakorolta magát«. Nagy Imre és Pap Endre viszont költői sikereikkel Péczely nevelői babérait gyarapították.