Magyar Pedagógia 71. (1971)
1971 / 1-2. szám - KÖTE SÁNDOR: A művelődéspolitikus Eötvös
dolgozta ki az elmélet terén azt, amire a polgári átalakulásnak szüksége volt, méghozzá európai látókörrel és tájékozottsággal. EÖTVÖS Kossuth oldalán vitatkozik Széchenyivel, de később ez utóbbihoz hasonlóan meghátrál. Ez a meghátrálás természetesen következik abból, hogy ugyan a centralisták látták legtisztábban a polgári átalakulás problémáit, de a megvalósítás forradalmi útja távol állt tőlük. Ez magyarázza, hogy EÖTVÖS mint az első magyar felelős kormány kultuszminisztere, a népoktatási törvény előterjesztője, a forradalmi események hatására elhagyja az országot. Mint a polgári átalakulás feltétlen híve s ennek az átalakulásnak egyik elméleti kidolgozója és előkészítője, nem tudta elfogadni, hogy az átalakulás robbanásszerűen, forradalmi úton megy végbe. 1848 szeptembere után Eötvös válságba kerül, visszavonul a politikától. Ebben az időben írott műveiben megrendülten keres választ korának és saját magának új kérdéseire. Belső vívódásainak, tanulmányainak eredménye a kor uralkodói eszméiről írott nagy állambölcseleti műve, amelyben revízió alá veszi a reformkor eszméit, saját korábbi ideáljait. S e revízió eredményeként bizonyos mértékig el is távolodik azoktól. A kor uralkodó eszméit — szabadság, egyenlőség, nemzetiség — szembeállítja egymással. Úgy látja, hogy ezek csak egymás rovására érvényesülhetnek. Ezzel nemcsak saját gondolati válságát fogalmazza meg, de kifejezésre juttatja a liberalizmus politikai törését, a liberalizmus demokratikus tartalmának csökkenését is. Amikor az egyenlőség eszméről leválasztott szabadság mellett foglal állást, akkor ebben a tudatosan osztályhatárok közé szorított, a forradalmi mozgalmakkal már szemben álló liberalizmus fejeződik ki. Ez a válasz, megszabja EÖTVÖS egész, további tevékenységét, életének alakulásait. A nép érdekeit a liberalizmusnál következetesebben támogató baloldalhoz nem tud csatlakozni. A baloldallal polemizál, s közben nagy felkészültséggel védelmezi — az új rendet — a kiegyezést, amelynek létrehozásán ő is fáradozott, sőt részt vesz kiépítésében, s eközben egyre világosabban látja, hogy az uralkodó rétegek liberalizmusa messze áll az övétől. Ez a kereső, igényes, becsületes politikus és ember egyre inkább magára marad. De magányosan és megtörten is hisz az emberiség fejlődésében, s e fejlődéi törvényét „a polgárosodásban lassú előhaladásban véli felfedezni. Bár egyre kevésbé érzi jól magát a mindennapi politikában, egyre nehezebben viseli el ügyeskedésben és taktikázásban otthonosan mozgó prakticista gondolkozás és politikus kortársait, s eszményeinek megvalósítására csak a távoli jövőben lát lehetőséget, a haladásban feltétlenül és töretlenül hisz. A haladás azonban politikai kérdésből egyre inkább kulturális kérdéssé válik nála, egyre inkább úgy látja, hogy a kor eszméi a művelődés útján valósíthatók meg. A haladáshoz mint az emberiség örök törvényéhez való töretlen ragaszkodás érleli a művelődéspolitikus EÖTVÖSZ. A haladásról vallott felfogásából következően az a nézete, hogy az emberiség haladása attól függ, hogy az emberek öt között milyen mértékben terjedt el a műveltség. Már korábbi műveiben a reformkor más nagy alakjaihoz hasonlóan a nép sorsának javítását, a haza jövőjének felvirágzását a műveltség elterjesztésétől várta. 1841-ben a Kossuth—Széchenyi vitában is azt hangsúlyozta, hogy a politikai fejlettség nem előfeltétele a nevelésügy átalakításának. A pedagógiai reformok a politikai változástól függetlenül is időszerűek. EÖTVÖSnek ebben a vitában képviselt álláspontja elfogadható, hiszen abban a korban a közoktatásügyi reform a megoldásra érett gazdasági és politikai kérdések rendezését segítette, a polgári átalakulást támogatta volna. Igaza van akkor is, amikor a műveltségtől, a neveléstől azt várja, hogy a tömegeket felkészítse a jogok gyakorlására.