Magyar Pedagógia 74. (1974)
1974 / 1. szám - MÉSZÁROS ISTVÁN: A Hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium jubileumi évkönyve
Az iskola mai életével, oktató-nevelő munkájával áll kapcsolatban Körtvélyessy László vizsgálati anyaga (Tudásszint-elemzés a biológia tantárggyal kapcsolatban a gimnázium I. osztályában), valamint Steinek Béla kórus-kompozíciója (a Juhász Ferenc versére írt „Ikonosztáz” című egynemű kar). Szoros értelemben vett pedagógiai tanulmány tulajdonképpen csak kettő van a kötetben, ez a két írás azonban rangos, jelentős alkotás. Az egyiket Szathmáriy Lajos írta (Tanári szabadság — ezt a pedagógiai humánumot oly mesteri módon kifejező szép írást a Magyar Pedagógia előző száma is átvette). S a másik pedagógiai tanulmányokkal áll a jubileumi kötet élén: Németh László „Pedagógiai töredék” című, 1955-ben készült írása ez, amelyben a vásárhelyi református gimnáziumban eltöltött évek tapasztalatairól számolt be. Ez hát a jubileumi évkönyv gazdag anyaga, hűen reprezentálja a jelen és a múlt „tudós” tanárainak szerteágazó munkásságát. Mostanában gyakran emlegetik a tantestületekben, hogy egykori pedagóguselődeinknek mennyi idejük volt arra, hogy a tanítás mellett tudományos tanulmányokat is írjanak, kutassanak, egy-egy szaktudománynak megbecsült, számon tartott és jelentős tudományos eredményeket publikáló szakemberei is legyenek. A vásárhelyi jubileumi kötet viszont éppen azt példázza: ma is számos „tudós” tanár tevékenykedik az iskolák tantestületeiben ! És azt is dokumentálja ez a kötet: egyes kutatási feladatok szinte egy-egy város „tudós” tanáraira várnak, elsősorban ők oldhatják meg azokat eredményesen. Itt van például az évkönyvben is közölt 1723-i vásárhelyi iskolatörvény. A magyar művelődéstörténeti szintézis számára égetően szükséges volna jelesebb múlttal rendelkező iskoláink történetének korszerű, tudományos igényű feldolgozása (túl a felszabadulást megelőző idők felekezeti elfogultságain, s az 50-es évek elejének sematikus vulgarizáló értékelésein.) Vajon korszerű azaz jó iskolatörvény volt ez a vásárhelyi szabályzat, egy modern iskolai élet kereteit teremtette meg akkor 1723-ban? Ez csak a kor többi hazai — katolikus és protestáns — iskoláival való összevetés, az európai helyzettel való konfrontálás, valamint a megelőző és követő idők iskolatörtének alapján elemezhető ki. S kire várna ez a tudományos feladat, ha nem a vásárhelyiekre ? S többször előkerül a jubileumi kötetben a „népi gondolat”, illetőleg az iskola, a cserkészcsapat, az önképzőkör mint „a népi gondolat műhelye" az 1930-as évek végén. Meglepődve olvasom Kristó Nagy István visszaemlékezéseit, amiket ő Vásárhelyen tapasztalt ezen a téren, ugyanezekben az években ugyanezt éltem át én az ország egy másik táján, Esztergomban, a bencés gimnázium falai között, mint ennek az iskolának a diákja, az ottani önképzőkörben, az ottani cserkészcsapatban. . . Talán eljött már az idő, hogy ennek a világot megforgató évtizednek (1938—1948) a hazai pedagógiatörténetét is részletesen megírják, annak a pedagógiai valóságnak a történetét, amely a hivatalos rendelkezések, törvények, miniszteri utasítások és hivatalos tantervek mellett vagy mögött folyt. S hogy ezeken a mögöttes pedagógiai területeken milyen kitűnő emberformáló pedagógiai hatások érvényesítésére nyílt lehetőség a társadalom legkülönbözőbb, de főként középső és alsó rétegeiből származó számra nézve sem csekély — diákság számára; hogy milyen nyitott szellemiség és széleskörű társadalmi-politikai-népi tájékozottság megszerzésére, milyen sokirányú közéleti aktivitás kibontakoztatására volt alkalom éppen a felekezeti iskolák cserkészcsapataiban és önképzőköreiben ezekben a tragikus években — szemben az állami iskolákkal —, ezt az alkalmi visszaemlékezések és memoárkötetek bőségesen dokumentálják. Érdemes lenne azonban e korszaknak ezeket a pedagógiai mélyrétegeit a neveléstörténet tudományos eszközeivel is feldolgozni, elsősorban iskolánként, városonként. De nyilván a vásárhelyi tanárokra vár Németh László vásárhelyi tanárkodásának pedagógiai szempontú elemzése is. Az író önmaga igen jelentősnek tartja ezt a periódust életében, művészi fejlődésében: „Az a három és fél év, amit a körgát bástyáján ülő kollégiumban, majd a leánygimnázium kiválása után a hajdani serfőzőházban töltöttem, a kísérletező kedv legnagyobb tombolása volt az életemben” — írta „A kísérletező ember” című gyűjteményes kötet 1973-i kiadásának előszavában. Az első hivatalos engedélyt, amely őt a vásárhelyi református gimnáziumban a magyar nyelv tanítására jogosította. Keresztúry Dezső vallás-és közoktatásügyi miniszter általánossá tette azt a tantárgyat, és ezen belül azt a tananyagot taníthatta, amit „pedagógiai kísérletei ” érdekében jónak látott. A kísérletezési lelkesedés ekkor oly magasra felszökött lázának mérésére maga Németh László tekintette mércének itt írt műveit: „Nem kétséges, hogy mint író ebben az évtizedben álltam a legmagasabban”. Vásárhelyi tanárkodása idején készültek a következő színművei: Mathiász-panzió, Erzsébet-nap, Husz János, Eklézsiamegkövetés, Pusztuló magyarok, Széchenyi — „értékre drámáim fele” —, s itt, Vásárhelyen írta meg az Iszony befejező kétharmadát, s az Égető Eszter nagy részét. „S ez a mennyiségre is elég nagy munka, sokat mondok, ha egyötödét vette el a tanári kísérleteimre fordított időnek — a szellem feszültségében adva vissza tán, amit időben elvont tőle” — írta az említett gyűjteményes kötet előszavában. A vásárhelyi pedagógiai kísérleteknek tehát irodalomtörténeti jelentőségük volt — de vajon volt-e pedagógiatörténeti jelentőségük? Vajon pedagógiailag helyes törekvés volt-e az, amit itt