Magyar Pszichológiai Szemle 42. (1985)
1985 / 6. szám - BÁRKÁN GYÖRGY: A pszichológia szerepe a századelő magyar társadalomtudományi megújulásában
sohasem mellőzi a problémáknak életet adó részleteket. . Annak belátása, „hogy a filozófiai gondolkozás értékét nemcsak az eredmények abszolút tartalma” határozza meg, hanem a „semmi mással nem pótolható attitűd, az a maga-tartás, melyet ennek a gondolkozásnak köszönhetünk” jellemez. Etikai idealizmus és humanizmus „A filozófia tulajdonképpen honvágy” — idézi Lukács György (1885—1973) Novalist A regény elméletében (53), s a kor magyar értelmiségének valóban minden oka megvolt erre az általános nosztalgiára, az el- és visszavágyódás állandó körforgására a maga „szabadon lebegése” (Mannheim, 1929) és a társadalmi cselekvés igénye közti folytonos hányódásában. (58). A XX. század első évtizedében számszerűen gyarapodó értelmiség alkotó részének kiszorulása az államigazgatás, ipar és gazdaság területéről, a társadalom befogadásképtelensége, a hivatalosan támogatott kulturális és oktatási intézmények tisztségviselőinek jelentéktelensége és a kiszorult értelmiség kvalitásai közti ellentmondás, a társadalom igényeinek felismerése és a megvalósítás lehetetlensége, amelyet egyúttal saját személyes sorsuk lehetetlenségeként éltek át, mindez együttesen egy érzelmileg mélyen áthatott humanisztikus hevületet, másrészt fokozott önértelmezési-önvizsgálati kényszert váltott ki belőlük. Egyúttal mitizálódik is szemükben az egyéniség, a személyiség szerepe s ez magyarázza Ady Endre, Balázs Béla nárcizmusát, énes törekvéseit, Nietzsche óriási hatását (Eulep 1910. (32)), Kierkegaard, Ibsen, Strindberg szerepét Lukács György fiatalkori gondolatvilágában (49). Ebből bontakozik ki az autentikus és az empirikus élet megkülönböztetése Lukács György, Balázs Béla és a Vasárnap Társaság világképében: a Lélek és formák (50) esszéiben kiválasztott modellek tulajdonképpen a pszichikus valóság — az „egyedüli-igazi lélek” — s annak „önmegvalósítása”, a személyes életút etikai-esztétikai megszervezésének allegóriái, így Lukács pl. Kierkegaard önsorsrontó jellegű döntéseiben szinte szókratészi hőstettet lát, s valószínű, hogy a frankfurti iskola közvetítésével végső soron tőle indult el a középkori misztikus, Eckhardt mester megváltáshitének modern feltámasztása is, amely azután olyan nagy szerepet játszott az öregedő Fromm szeretetkultuszában (31). Lukács György egész fiatalkori munkásságát sajátos kétarcúság jellemzi; mintegy a megoldhatatlan ellentmondások végletei közt vergődve váltakozik, összefonódik, időben egymásra épül s szimultán kiegészíti egymást a realisztikus társadalomlátás és tudományépítésre való törekvés az elvont humanizmussal, neokantiánus ismeretelméleti megalapozással, a messianisztikus megváltás utáni sóvárgással. Az Alexander-Emlékkönyvben megjelent Megjegyzések az irodalomtörténet elméletéhez (50) c. rövid munkája szinte programadó módon tárgyalja esztétika.