Magyar Pszichológiai Szemle 53. (1997-1998)
1997-1998 / 5-6. szám - TÁRSADALMI CSOPORTOK EMLÉKEZÉSE - PATAKI FERENC: A kollektív narratívumok és a csoportidentitás
Pataki Ferenc 2. A csoportokban zajló kommunikációs aktusok vizsgálata során különös módon mindeddig túlnyomó figyelemben részesültek a formai (kommunikációs hálózatok) és 2j funkcionális mozzanatok (kapcsolatfenntartás, az együttműködés szervezése, konfliktuskezelés, beszédaktus-generálás), jóval kevesebb szó esett a csoportokban folyó kommunikáció termékeiről. Holott a csoport, közösség sajátos jellemzője, hogy szüntelenül az adott csoport létére és történetére reflektáló narratívumokat alkot, majd a folyamatos felidézések és újraközlések során variálja-stilizálja őket, tartósan rögzítvén az elbeszéléseket a kollektív emlékezetben és hagyományban. A kollektív tudatot vagy - korszerűbben szólva - a kollektív (szociális) reprezentációkat rögzítő és továbbszármaztató kollektív emlékezet szakadatlanul szelekciós műveleteket végez, melynek közelebbi mechanizmusait ma még nem ismerjük kellőképpen. A kollektívum életének bizonyos eseményei szerepviszonyokba öltöznek és történetekké, elbeszélésekké kerekednek. A kollektív emlékek szerkesztésének kontextusa mindig a csoport léte és a benne létesült személyes viszonylatok sajátságos dinamikája. Az emlékek folytonosságát is a csoporthoz tartozás aktuális ténye vagy - annak megszűnte után - virtuális valósága biztosítja (lásd az érettségi találkozók vagy a katonacimborák s a generációs reprezentatív csoportok emlékezéseit!). 3. Alapos okkal feltehetjük, hogy a GERCENék (1983) által említett én-elbeszélések (self-narratives) analógiájára csoport-elbeszélésekről (group-narratives) is beszélhetünk. Ezek funkciója két irányba mutat. Gazdagságuk, kidolgozottságuk és egyneműségük a csoportkohézió fontos jellemzőjének vélhető, míg tartalmas mozzanataik beleépülnek a csoportidentitás szimbolikus rendjébe. Az említett analógia itt tovább is fűzhető: sajátos megfeleléseket tételezhetünk fel az egyéni élettörténet és az önéletrajzi emlékezet, illetve a csoporttörténet és a csoport kollektív emlékezete között. Meglehet azonban, hogy a megfelelés szó nem kellően pontos: az összefüggések bonyolultabbak. Feltűnő ugyanis, hogy az önéletrajzi emlékezésben mily gyakoriak a csoport-referenciájú (családi, iskolai, barátkozási, katonáskodási stb.) narratívumok. Az élettörténet és a csoporttörténet metszéspontjában lelhető epizódok, események és élmények először csoport-elbeszélések alakját öltik, majd e közvetítés révén épülnek be az önéletrajzi emlékezetbe. E kérdésre még visszatérünk. 4. Amiként az egyén szükségét érzi annak, hogy újra és újra felidézze élettörténete én elbeszéléseit, azonképpen a csoport is mindegyre aktualizálja - éspedig a legkülönbözőbb helyzetekben - a jellegzetes, identitás-minősítő csoport-elbeszéléseket. Az utóbbiakat éppenséggel a megosztottság és a megoszthatóság jellemzi. Az elbeszélések érvényességi köre - vagyis a megosztás társadalmi határai - egyúttal a csoport határait is kijelölik. Nem azért, mintha más nem értené meg őket, hanem mert nincs kollektív élményalapjuk (nincs „együttes élmény”-fedezetük), s mert a kívülálló számára hozzáférhetetlenek az utalási mechanizmusok. Az egyén a megosztott elbeszélések révén kapcsolódik valamely közösséghez, valódi vagy virtuális „kollektív szubjektumhoz” (szociális kategóriához), általuk részesedik annak „miélményében”, s különül el mindazoktól, akikkel nem osztja meg tipikus elbeszéléseit. Kategoriális és csoport-azonosulásaink rendszerint úgy és azáltal valósulnak meg. 578 [182]