Magyar Szépirodalmi Szemle, 1847. január-június (1. évfolyam, 1-26. szám)
1847-03-28 / 13. szám
melyből ily gondolatok keletkeznek. Nem úgy, édes bíráló úr. Az ember nem ismeri mindenkor sem egyiket sem másikat , mert több a műveletlenség , a fél műveltség, a ferde elműveltség, az áldatlan túlműveltség, mint hogy hétköznapokon is folyvást vasárnapiak , azaz hogy mindenkor tisztában legyünk az izlési igaznak ismeretével.— Schönbein és Bötger feltalálák a lőgyapotot, Jackson a kénégényt, az Életképek színi criticusa a gyöngycriticát, s várjon hiszi-e még a lap magáról, mit az első oldalon nem hitt, hogy „új szó nem jön ajkainkra?“ De még a gyöngycriticánál is értelmetlenebb szó az , mit egy dramabizáló tag tesz a 8. számban, a színi hatás felől és ellenünk. Állítása ez: ,,a művészi hatás a színinek csupán szigorúbb fogalma, és kellő korlátozása“. Valódi képtelenség! Ki e szót a logicában: fogalom, conceptus, Begriff érti, tudja hogy a fogalmat nem lehet a maga logicai megtettségéből tágabb vagy szűkebb terjedelemben venni. Az áll magáért, s legfeljebb is csak szónak van szélesb, tágabb értelme benne, de a fogalomnak mint olyannak, soha, mert az oly organikus logicai egész , hogy elvenni belőle, vagy tenni hozzá lehetlen. Ha tehát van művészi hatás — mint ezt a bíráló tag is elismeri, — az a szini hatásnál vagy felsőbb, vagy ez annak, és megfordítva, alárendelt fogalom, de hogy szivacs módra most kiebb, majd belebb szorítható lenne valamely fogalom, az furcsa beszéd. Ezt az érdemes bíráló nem igen tarta figyelemben, és oly ítéletet mondott, mintha egynek tartaná öltözetével az embert. Mi, ha kell, ide is elkísérhetjük őt, s elhiszszük, hogy van eset, melyben az ember körülbelül egy a ruhával, t. i. mikor a ruhát ütik, és az ember benne van. Mi elkezdők porozni a szini hatást, mely szerintünk puszta külső, mint a ruha, éspedig isten igazában porozok is már, midőn egy hang jajésul felmondván : „ne bolondozzatok uraim! a ruha egy az emberrel“! és ime egy szegény dramabizáló ártatlan feje nyúlik ki belőle, kinek hogy ne volna hát helyén logicája, mikor az igazság fején történik? De ő azt is mondja: „ha a színháznak egyéb czélja nem volna és nem lehetne, mint csupán remekművek adatása, minden esetre tanácsosabb volna a művészi hatást kitűzni főszempontul“. Azonban vannak más czéljai is, mond ő, „milyenek a főváros magyarítása, a nemzetiség és nemzeti érzelmek terjesztése“, tehát éljen a színi hatás! De hát ellenkezik-e a főváros magyarításával, a nemzetiség és nemzeti érzelmek terjesztésével a művészeti hatás? Más szóval: ha egy dráma, vígjáték vagy népszínmű a legtisztább művészeti fogalmak és szabályok után kellő teremtői erővel, ugyanazon anyagokból, mint most, van szerkesztve, árt ez a többi czéloknak? Tehát miben különbözünk ? Abban , hogy a tag akkér hisz édesgethetni be közönséget a színházba, hogy neki részműveket ad, s így tiszteli meg nagy együgyűen; mi pedig azt hiszszük, hogy közönségünkben úgy megvan a műérzék az aestheticai dolgok iránt, mint a jónak, igaznak ösztöne erkölcsi tekintetben, de amely mindkettő megrontható, rosz példák, tanítások által. Furcsa volna így okoskodni: a mi népünk vagy közönségünk nem érti a törvényt, nosza bánjunk vele igaztalanul, nincs jó ízlése, nosza vessünk elé ízetlenségeket, holott épen az ellenkezőre kellene dolgoznunk minden igyekezettel. A szép, jó, igaz iránt, kérjük alásan, emberi természetünk szerint bírunk hajlandósággal. A legközebb nép is a