Magyar Szépirodalmi Szemle, 1847. január-június (1. évfolyam, 1-26. szám)
1847-05-02 / 18. szám
ményekben, melyekben egy vándoréletnek tarka benyomásai érdekes egyéniségre mintegy tükörben mutatkoznak, oly tisztán, hogy ezen egyéniség hibái sem palástoltatnak el; s itt nem értjük ám azon könnyelműséget, melyet szerző oly őszintén bevall („Szobámban“ 220. 1.), hanem azon beteges hiúságot és türelmetlenséget, mely mindig haragra lobban fel, ha valaki az új Amphion félistenségét tüstént elismerni vonakodik. Ezen hibát azonban sok jeles státusférfi osztja Petőfivel, sőt valljuk meg, ez mindnyájunknak nagyobb kisebb mértékben nemzeti hibája. Mennyire szoktunk mi felzúdulni, ha bármily külföldi lap zuglevelezője hazánkat lehordja, s ha akad azután, ki ezen megtámadások ellen kikér, az mindjárt nagy ember előttünk, s népszerűsége állandó, mert nemzeti hiúságunkon alapul. Más országokban, hol az irodalmi s politikai élet nem oly kifejletlen és ifjonti mint minálunk, ilyesmi szintúgy a lehetetlenségek közé tartozik, mint oly beteges érzékenységű irói viszketeg, mely egy hírlapi czikk ellen könyveket írni képes. Azonban térjünk vissza Petőfi költeményeihez. — Verseinek egy negyede valóságos népdal, tárgyra s alakra nézve hasonló a jobbakhoz azok közül, melyeket Erdélyi kezeiből annyi örömmel vett a magyar közönség, az utánozhatatlan naivság, az alföldi zamat, a népies jellem, mely bennök leng, maradó becsűvé teszi Petőfi népdalait. Ezek már most is élnek a nép szájában, ami a költő népszerűségét jobban alapítja meg, mint a fővárosi critica bármily bókja. — Formájok ugyan pongyola, a rím sok helyütt csak asszonancz által van pótolva *), mértéket senki ne keressen bennök, néhol kirí egy hibás kép, egy pórias kifejezés (például 189 1. „tánczolok mint veszett fene“'); eredetiségeket azonban, s költői beesőket el nem lehet vitázni. Legjobb közülök nézetünk szerint, az „Alku“ (372. 1.).A népdal Petőfi valódi eleme, s ehez sorozhatjuk bátran a két terjedelmesebb mesét is „A szerelem átka“ és ,,János vitéz“. Az első nincsen kö *) Az assonance, mely a spanyol költészetben oly nagy szerepet visz, nálunk nem ismeretlen ugyan, de mindig csak egyes rím pótlásaként szokott használtatni, még Vörösmartynál is, pedig ilyenkor csak hamis rímnek látszik, és gyakran fülsértő, a hangzatos magyar nyelv pedig épen nem ellenkezik az assonanezok törvényeivel, melyeket a spanyol költeményekből ismerünk, s azért hiszszük hogy romancz vagy kisebb epicus költemény következetesen használt assonanezokkal, a sikert ígérő kísérletekhez tartoznék. "