Magyar Szépirodalmi Szemle, 1847. január-június (1. évfolyam, 1-26. szám)

1847-05-02 / 18. szám

ményekben, melyekben egy vándoréletnek tarka benyomásai érdekes egyéniségre mintegy tükörben mutatkoznak, oly tisztán, hogy ezen egyéniség hibái sem palástoltatnak el; s itt nem ért­jük ám azon könnyelműséget, melyet szerző oly őszintén bevall („Szobámban“ 220. 1.), hanem azon beteges hiúságot és türel­metlenséget, mely mindig haragra lobban fel, ha valaki az új Am­­phion félistenségét tüstént elismerni vonakodik. Ezen hibát azon­ban sok jeles státusférfi osztja Petőfivel, sőt valljuk meg, ez mind­nyájunknak nagyobb kisebb mértékben nemzeti hibája. Mennyire szoktunk mi felzúdulni, ha bármily külföldi lap zuglevelezője ha­zánkat lehordja, s ha akad azután, ki ezen megtámadások ellen kikér, az mindjárt nagy ember előttünk, s népszerűsége állandó, mert nemzeti hiúságunkon alapul. Más országokban, hol az irodal­mi s politikai élet nem oly kifejletlen és ifjonti mint minálunk, ilyesmi szintúgy a lehetetlenségek közé tartozik, mint oly bete­ges érzékenységű irói viszketeg, mely egy hírlapi czikk ellen könyveket írni képes. Azonban térjünk vissza Petőfi költemé­nyeihez. — Verseinek egy negyede valóságos népdal, tárgyra s alakra nézve hasonló a jobbakhoz azok közül, melyeket Erdélyi kezei­ből annyi örömmel vett a magyar közönség, az utánozhatatlan naivság, az alföldi zamat, a népies jellem, mely bennök leng, ma­radó becsűvé teszi Petőfi népdalait. Ezek már most is élnek a nép szájában, a­mi a költő népszerűségét jobban alapítja meg, mint a fővárosi critica bármily bókja. — Formájok ugyan pongyola, a rím sok helyütt csak asszonancz által van pótolva *), mértéket senki ne keressen bennök, néhol kirí egy hibás kép, egy pórias kifejezés (például 189­ 1. „tánczolok mint veszett fene“'); eredeti­­ségeket azonban, s költői beesőket el nem lehet vitázni. Legjobb közülök nézetünk szerint, az „Alku“ (372. 1.).­­A népdal Petőfi valódi eleme, s ehez sorozhatjuk bátran a két terjedelmesebb mesét is „A szerelem átka“ és ,,János vitéz“. Az első nincsen kö­ *) Az assonance, mely a spanyol költészetben oly nagy szerepet visz, nálunk nem ismeretlen ugyan, de mindig csak egyes rím pótlása­ként szokott használtatni, még Vörösm­artynál is, pedig ilyenkor csak hamis rímnek látszik, és gyakran fülsértő, a hangzatos magyar nyelv pedig épen nem ellenkezik az assonanezok törvényeivel, me­lyeket a spanyol költeményekből ismerünk, s azért hiszszük hogy romancz vagy kisebb epicus költemény következetesen használt assonanezokkal, a sikert ígérő kísérletekhez tartoznék. "

Next