Magyar Szépirodalmi Szemle, 1847. január-június (1. évfolyam, 1-26. szám)

1847-05-09 / 19. szám

múlt 444. 1. Ha állok a zóna közepén 448. 1. Ha jőne oly nagy fergeteg 449. 1. Az ember ugyan hová lesz 452. 1. Elmém ezen sokat gondolkodik 453.1. Földet a földműves, — és Nem csak mi vénülünk 456. 1. Nem sülyed az emberiség 457. 1. Mert hogy láthatatlanok 462. 1. Hideg ellen a tél 464 1. E gazdag ur 466. 1. Midőn a földön 467. 1. Fövényszem, harmatcsepp 469. 1. és Hal­­hatlan a lélek 5321.) Ezekben oly triviális vagy oly ízetlen gon­dolatokat találunk, hogy alig tudjuk hová sorozzuk e verseket; az ilyenekkel kár a részakarók kezébe fegyvert adni, kik az ilyen verseket bizonyosan a költő tagadhatlan hiúságából (lásd Jövendölés Szemere Pálhoz, Arczképem, Halhatlan a lélek) fog­ják magyarázni, melylyel legcsekélyebb irkafirkáját is kiadásra érdemesnek tekinti, mi azonban nem szólunk többé semmit ezen hiúság ellen, mert ennek köszönhetjük azon valósággal szép (?) költeményt (­Jövendölés), melyben Petőfi már 1843-dik évben hal­hatlan névre tart igényt. — Lehetetlen itt hallgatással mellőznünk a költőnek azon hibá­ját, melybe­n ugyan ritkán esik, mely azonban annál inkább ki­emelendő, minél nagyobb azon íróink száma, kik ezen sziklán ha­jótörést szenvedtek, s a dagályt értjük. Dagályos az, mi nem nagy s mégis nagynak akar látszani, s azért felfúja magát; belől üres, nem izom, hanem daganat. Ezen hibába esnek leginkább a rhetori szellemű nemzetek, melyek a bensőség hiányát nagy sza­vakkal s csillogó külsőségekkel szeretik takargatni; ilyenek vol­tak a rómaiak, ilyenek most is a román népek (különösen az ola­szok és spanyolok), ilyenek a törökök és persák, s kiválólag a magyarok, kik a nagyszerűt a gyengeségig szeretik, s ugyanazért mindig nagyszerűt szeretnének mondani s írni, — ha pedig a gon­dolat nem nagy már önmagában, akkor hasonlításokat keresnek s képeket, melyeknek nagyságát az alapgondolatra viszik át, s ilyen­kor gyakran a nagyszerű helyett csak a képtelent, az idom­talant, a keresettet, vagy az undorítót s nevetségest érik el. Példák bizonyítják ezt legjobban. Petőfi a sötét leányszem ragyogásáról azt mondja, hogy úgy tündököl: „Mint zordon éjben, Villám tüzénél, A hóh­érpallos“. (449. lapon). Ez keresett, természet elleni kép, mert zordon éj­ben villám tüzénél a hóhér alszik, s nem nyakaz, s pallosa a tok­ban nyugszik. 529. lapon a sürü hópelyhek (ez már magában kép) hasonlíttatnak „egy őrült gondolatjaihoz“; ez képtelenség.

Next