Magyar Szépirodalmi Szemle, 1847. január-június (1. évfolyam, 1-26. szám)
1847-05-09 / 19. szám
múlt 444. 1. Ha állok a zóna közepén 448. 1. Ha jőne oly nagy fergeteg 449. 1. Az ember ugyan hová lesz 452. 1. Elmém ezen sokat gondolkodik 453.1. Földet a földműves, — és Nem csak mi vénülünk 456. 1. Nem sülyed az emberiség 457. 1. Mert hogy láthatatlanok 462. 1. Hideg ellen a tél 464 1. E gazdag ur 466. 1. Midőn a földön 467. 1. Fövényszem, harmatcsepp 469. 1. és Halhatlan a lélek 5321.) Ezekben oly triviális vagy oly ízetlen gondolatokat találunk, hogy alig tudjuk hová sorozzuk e verseket; az ilyenekkel kár a részakarók kezébe fegyvert adni, kik az ilyen verseket bizonyosan a költő tagadhatlan hiúságából (lásd Jövendölés Szemere Pálhoz, Arczképem, Halhatlan a lélek) fogják magyarázni, melylyel legcsekélyebb irkafirkáját is kiadásra érdemesnek tekinti, mi azonban nem szólunk többé semmit ezen hiúság ellen, mert ennek köszönhetjük azon valósággal szép (?) költeményt (Jövendölés), melyben Petőfi már 1843-dik évben halhatlan névre tart igényt. — Lehetetlen itt hallgatással mellőznünk a költőnek azon hibáját, melyben ugyan ritkán esik, mely azonban annál inkább kiemelendő, minél nagyobb azon íróink száma, kik ezen sziklán hajótörést szenvedtek, s a dagályt értjük. Dagályos az, mi nem nagy s mégis nagynak akar látszani, s azért felfúja magát; belől üres, nem izom, hanem daganat. Ezen hibába esnek leginkább a rhetori szellemű nemzetek, melyek a bensőség hiányát nagy szavakkal s csillogó külsőségekkel szeretik takargatni; ilyenek voltak a rómaiak, ilyenek most is a román népek (különösen az olaszok és spanyolok), ilyenek a törökök és persák, s kiválólag a magyarok, kik a nagyszerűt a gyengeségig szeretik, s ugyanazért mindig nagyszerűt szeretnének mondani s írni, — ha pedig a gondolat nem nagy már önmagában, akkor hasonlításokat keresnek s képeket, melyeknek nagyságát az alapgondolatra viszik át, s ilyenkor gyakran a nagyszerű helyett csak a képtelent, az idomtalant, a keresettet, vagy az undorítót s nevetségest érik el. Példák bizonyítják ezt legjobban. Petőfi a sötét leányszem ragyogásáról azt mondja, hogy úgy tündököl: „Mint zordon éjben, Villám tüzénél, A hóhérpallos“. (449. lapon). Ez keresett, természet elleni kép, mert zordon éjben villám tüzénél a hóhér alszik, s nem nyakaz, s pallosa a tokban nyugszik. 529. lapon a sürü hópelyhek (ez már magában kép) hasonlíttatnak „egy őrült gondolatjaihoz“; ez képtelenség.