A Magyar Tudmányos Akadémia Évkönyvei 10. kötet (1860-1863)
III. Ipolyi Arnold: A deákmonostori XIII. századbeli román bazilika, hely- és műtörténeti monographia (Hat rajzos tábl.)
A DEÁKMONOSTORI ROMÁN BASILIKA. 101 tossággal készült ábrák, az V. és VI. Táblán, mutatják a festvénymaradványok helyzetét, s nagyobb mértékben külön a képet. A teljes alkatú méltóságos alak testét hosszú, most vörhenyes, egykor talán bíborszínű, köntös födi. Itt-ott a hamuszínű, eredetileg talán kékes részletek, s a sűrűbb ránczokat gyaníttató szélesebb alakítás arra mutatnak, hogy az előbb említett vörös öltöny felett balfelől a hónalj alá fogott, vagyis a kéz alatt lefelé kék fölső ruha, köpönyeg vagy palást folyt le. Ennek színéhez hasonló színtöredékek vehetők észre a bal váll fölött is. Lehet, hogy szinte ezen köpeny- vagy lepelnek lebegő szélkéi vagy uszályai (flatternden Gewandecken, mint a német jelmeztani nyelv mondaná). Az arcz, melynek vonásai már jól ki nem vehetők, csupán erős testszín körrajza lévén látható, kevéssé túl hosszúdad alakkal bír, ami a fölső résznek egyébként arányos alakításánál fogva nyilván arra mutat, hogy alsó részét mérsékelt nagyságú s kevéssé hegybe futó szakáll fedte , de színét vesztve, most csak a vörhönyös alapszín látszik. A fot a fénykor megfelelőleg élénk sárgára színezve fogja körni. Jobb karját a fő irányában magasan felemelve tartja, úgy hogy a bíboröltönynek széles ujjai egész a könyökhajlásig visszaesnek. A kéz három első ujja mintegy esküre vagy inkább áldásra van kinyújtva, míg a két végső tenyerére lehajlik. Az alak mögött, mint az oldalain kinyúló vonal , erősebb színezés mutatja, a kartám nélküli ülőhely, a pad vagy trón vehető észre, melyen mintegy felséges alakban trónon képezve székel. Az egész alakot monora, tojásdad nagyobb dicskör, az úgy nevezett aureola, mandorla, (1. alább) veszi körül, szélein hármas pásztával tagozva, melynek két szélső vonala élénk sárgára, a közepe vörösre van színezve. A mandorla középső legtágabb domborodása felé, mindkét felöl, az erősen kalácsos román idomú ablakok bélletei vágnak be a körbe, melynek eredetileg kétségtelenül szinte be voltak festve. A festőnek nyilván szűk volt itt a hely alakja fenségének kifejtésére. A középső ablak másik felén, s a jobb oldali ablak közt levő téren, az előbbihez egészen hasonló monorú dicskör vagy mandorla alakítást látunk. Jele, hogy ebben is az előbbihez hasonló arányú alak volt festve. De e festvény színei teljesen elenyésztek, és csupán a többi falnál világosabb udvara mutatja most helyét. Sehol az egész fal alapszínezetén nem vehető egyebütt észre, még egy más harmadik vagy negyedik személyre szánt hasonló tér. A kép jelentésén alig lehet kételkednünk. Nyilván a fenségében és dicsőségében uralkodó, trónoló, áldó Istenséget , az Atya- vagy Fiúistent állítja élénkbe. E két isteni személy előállításában az egész román műkorszak nem igen ismer nagy különbséget. Az ókeresztény művészet ugyanis még épen nem mert az Atyaisten személyes külön alakításához fogni. Mikép is állítsa elő, hogy a pogány bálványzó tévedéssel némi hasonlatba ne essék ? Mint többnyire, úgy itt is eleinte csak jelvényekkel kellett beérnie. Egy áldó, olykor felhők közöl kinyúló kéznek jelvénye