A Magyar Tudmányos Akadémia Évkönyvei 10. kötet (1860-1863)

III. Ipolyi Arnold: A deákmonostori XIII. századbeli román bazilika, hely- és műtörténeti monographia (Hat rajzos tábl.)

A DEÁKMONOSTORI ROMÁN BASILIKA. 101 tossággal készült ábrák, az V. és VI. Táblán, mutatják a festvénymaradványok hely­zetét, s nagyobb mértékben külön a képet. A teljes alkatú méltóságos alak testét hosszú, most vörhenyes, egykor talán bíborszínű, köntös födi. Itt-ott a hamuszí­nű, eredetileg talán kékes részletek, s a sűrűbb ránczokat gyaníttató szélesebb alakítás arra mutatnak, hogy az előbb említett vörös öltöny felett balfelől a hón­alj alá fogott, vagyis a kéz alatt lefelé kék fölső ruha, köpönyeg vagy palást folyt le. Ennek színéhez hasonló színtöredékek vehetők észre a bal váll fölött is. Lehet, hogy szinte ezen köpeny- vagy lepelnek lebegő szélkéi vagy uszályai (flatternden Gewandecken, mint a német jelmeztani nyelv mondaná). Az arcz, melynek voná­sai már jól ki nem vehetők, csupán erős testszín körrajza lévén látható, kevéssé túl­ hosszúdad alakkal bír, a­mi a fölső résznek egyébként arányos alakításánál fogva nyilván arra mutat, hogy alsó részét mérsékelt nagyságú s kevéssé hegybe futó szakáll fedte , de színét vesztve, most csak a vörhönyös alapszín látszik. A fot a fénykor megfelelőleg élénk sárgára színezve fogja körni. Jobb karját a fő irányában magasan felemelve tartja, úgy hogy a bíboröltönynek széles ujjai egész a könyökhajlásig visszaesnek. A kéz három első ujja mintegy esküre vagy inkább áldásra van kinyújtva, míg a két végső tenyerére lehajlik. Az alak mögött, mint az oldalain kinyúló vonal , erősebb színezés mutatja, a kartám nélküli ülőhely, a pad vagy trón vehető­ észre, melyen mintegy felséges alakban trónon képezve székel. Az egész alakot monora, tojásdad nagyobb dicskör, az úgy nevezett aureo­la, mandorla, (1. alább) veszi körül, szélein hármas pásztával tagozva, melynek két szélső vonala élénk sárgára, a közepe vörösre van színezve. A mandorla középső legtágabb domborodása felé, mindkét felöl, az erősen kalácsos román idomú ab­lakok bélletei vágnak be a körbe, melynek eredetileg kétségtelenül szinte be vol­tak festve. A festőnek nyilván szűk volt itt a hely alakja fenségének kifejtésére. A középső­ ablak másik felén, s a jobb oldali ablak közt levő­ téren, az előb­bihez egészen hasonló monorú dicskör vagy mandorla alakítást látunk. Jele, hogy ebben is az előbbihez hasonló arányú alak volt festve. De e festvény színei telje­sen elenyésztek, és csupán a többi falnál világosabb udvara mutatja most helyét. Sehol az egész fal alapszínezetén nem vehető egyebütt észre, még egy más har­madik vagy negyedik személyre szánt hasonló tér. A kép jelentésén alig lehet kételkednünk. Nyilván a fenségében és dicsőségében uralkodó, trónoló, áldó Istenséget , az Atya- vagy Fiúistent állítja élénkbe. E két isteni személy előállításában az egész román műkorszak nem igen ismer nagy különbséget. Az ókeresztény művészet ugyanis még épen nem mert az Atyaisten szemé­lyes külön alakításához fogni. Mikép is állítsa elő, hogy a pogány bálványzó té­vedéssel némi hasonlatba ne essék ? Mint többnyire, úgy itt is eleinte csak jelvé­nyekkel kellett beérnie. Egy áldó, olykor felhők közöl kinyúló kéznek jelvénye

Next