Ethno-Lore 32. (Az MTA Néprajzi Kutató Intézetének Évkönyve, 2015)
Várkonyi-Nickel Réka: Rimaiként élni, rimainak látszani. A salgótarjáni acélgyári kolónia önmeghatározásának vizuális elemei az 1930-as, 1940-es években
Várkonyi-Nickel Réka A kutatásnak ezen a pontján még számos fehér folt és kérdés nehezíti a pontos kép megrajzolását, mégis annyi már biztosnak mondható, hogy az acélgyári kolónia lakossága a második világháború előtt rendezett utcáival, dekoratív házaival kiemelkedett a város szélesebb társadalmából és igyekezett lépést tartani az „úriasabb” pesti divattal is. Mindezzel mintaadóként léphetett fel a város többi ipari kolóniájának lakossága előtt. Ahogy mondták, a bányai és az üveggyári lányoknak dicsőség volt acélgyári vőlegényt találniuk. A jelenség mögött részben valós tények húzódnak meg, például a jobb kereseti viszonyok, részben kimondottan a kifelé erőteljesen mutatott önkép érvényesülése, amely mögött valójában nincsenek kiugró különbségek. Erre jó példa, hogy az acélgyáriakat egyértelműen „elitnek” és „munkásarisztokráciának” aposztrofáló üveggyári interjúalanyom nem tudta megmondani, hogy pontosan miben is különböztek külsőleg a két kolónia lakói. A Rimamurányi városrész különállása a negyvenes évek második felében megszűnt. A kiépülő kommunista diktatúra erőszakos ki- és betelepítései felbolygatták a kolónia társadalmát. Az emeletes panelházak felépítése megtörte az addig harmonikus utcaképet, a háború utáni nyersanyaghiány és az uniformizálódás pedig gyökeresen átalakította az öltözködést és a divatot.43 6. kép Korcsolyázók az acélgyári jégpályán az 1930-as évek legelején. Domnyay Béla Múzeum Fotótára Ksz. 17409. 43 Erről bővebben lásd Valuch, 2004.