Koszoru. A Petőfi-Társaság havi közlönye 8. (1882)

1882 / 5. szám - Jókai Mór: Petőfi emlékszobránál

39° JÓKAI MÓR EMLÉKŰ ESZE­DE. nyomorról ír, a mivel élte délpontjáig küzködnie kellett, de az mind nem a könyörkereső panaszhangja: sorsdacoló öngúny, gyakran könnyelmű humor tör ki belőlük , mint a Debreceni emlék­ben a Tél végén, a Sovány vss-ben, Tompához írt levelé-ben. — Kis lak áll a nagy Duna mentében, a miben titkolja anyja előtt balsorsát : «oh ha tudná, mily nyomor­ban élek, megrepedne a szíve szegénynek!» csak az Utolsó alamizsnában csap át az elegicus hangba, s aztán a mi e hangulattal rokon, betegségében írt művei, halálsejtelmei oly megdöbbentő látnoki igazságot tanúsítanak, de még azokkal sem akar senkit busítani: «daloljátok majd sírom felett holt baj­társatok dalait». De lelkét, testét nem töri meg se nyomor, se szenve­dés. A tél hidege ellen betakarózik büszkeségébe, s­ok mily magasztalra dicsőíti a száraz kenyeret és a koldus­botot ! Tanúja vagyok, hogy ez érzések mind valók. Együtt éltem vele gyakran : tudom, mennyit nélkülözött s segélyt legjobb barátjától sem fogadott el soha, s mikor egy ízben egy ünnepély emelésére írandó költeményért egy, az ő körül­ményei közt tetemesnek mondható összeget kínált neki Pest város, hatósága, arra egy monumentális gorombaság volt a válasza. Megdicsérni valakit versekben pénzért, még ha nagy ember is! Ilyet nem fog Petőfi tolla soha! Szülei is szegények voltak; az apja, az egyszerű kis­városi mészáros, még azonfelül ki is tagadta, a miért színészszé lett — és mégis mennyi gyöngédséggel halmozza el őket ? Egész jelleme átváltozik olyankor: gyermekké lesz, mikor fejét anyja ölébe hajthatja. Könnyekre indít; maga is lemond dicsvágyáról, fényes ábrándjairól, mikor az édes otthon csendébe vissza-visszatér, inti az öcscsét testvéri szavakkal, hogy szüleit ápolja, s áldja az otthoni fekete kenyeret. Aztán biztatja a szüleit, hogy ha őneki egyszer módja lesz benne, majd milyen jó dolguk lesz nála. Nemcsak énekelte, hanem meg is tette.

Next