Pszichológia 10. (1990)

1990 / 1. szám - TANULMÁNYOK - CSÍKSZENTMIHÁLYI MIHÁLY: Motiváció és kreativitás : Út a megismerés strukturális, illetve energetikai megközelítéseinek szintézise felé

Egy probléma megformulázása gyakorta sokkal lényegesebb, mint annak megoldása , ami lehet csupán matematikai vagy experimentális jártasság dolga. Új kérdéseket, új problémákat felvetni, régi problémák­ra új szemszögből tekinteni, ez alkotó képzeletet kíván, s valós előre­haladást jelent a tudományban (EINSTEIN és INFELD, 1938, 92. o.). Évek hosszú során át számos pszichológus, közöttük DEWEY (1910, 1938), WERTHEIMER (1945), MACKWORTH (1965) és HENLE (1975) Ismé­telten állították, hogy a Jó kérdések megfogalmazása fontosabb próba­köve a felfedezésnek, mint a helyes válaszok keresése. Vajon ezek csupán tapogatózások a misztifikáció irányában, amint ezt Simon sejteti, avagy olyan hiteles jelenségre világítanak rá, amelyet a kognitivisták szem elől tévesztenek? A dolgokat tisztázhatja valamelyest, ha tekintetbe vesszük a GET­­ZELS (1964) által a kreativitáskutatás területén bevezetett fogalmi dis­tinkciót. ő az érzelmi folyamatokat kétpólusú kontinuum mentén osztá­lyozza: az egyik oldalon áll a prezentált problémamegoldás, melynek helyzeteiben a probléma meghatározása már ismert, a megoldás mód­szerét illetően már kész megállapodás van, s magát a megoldást a problémamegoldó kivételével már mindenki tudja. Például, ha egy tanár megkérdezi a gimnazistát: mennyi a területe egy x, illetve x oldalhosszú­ságú téglalapnak, ez prezentált probléma, s csupán a szabályok memó­riából való visszakeresését és a kéznél levő adatokra való alkalmazá­sát követeli meg. A kontinuum túlsó végén ugyanakkor a felfedező problémame­goldás példáit találjuk, ahol a probléma, a megoldás módszere és a he­lyes megoldás ismeretlen. Ilyen esetekben nemcsak a problémamegoldó nincs tudatában annak, mi lesz a megoldás, de senki más sem. Egysze­rűen nem létezik szabvány, nem létezik elvárás a probléma puszta léte­zésére sem, nem is beszélve a megoldásról. A valódi tudományos felfe­dezések az esetek zömében ehhez az ideáltípushoz közelítenek. Nincs értelme azt mondani, például, hogy Newton „megoldotta" az általános gravitáció problémáját; ez a törvény — mielőtt ő felfedezte volna — mint megoldásra váró valami egyáltalán nem létezett. Newton törvénye gyaníthatóan replikálható volna egy számítógép segítségével, ha az adatok megfelelő halmazát abba betáplálnánk. Most, hogy tudjuk, milyen eredményre számítsunk, betölthetnénk a számítógépbe Kepler formuláit a bolygómozgásokról, szimulálhatnánk egy alma lehuppanását egy fül­ledt nyári délutánon, és hurrá! Kijönnek a tömegvonzás törvényei. De vajon honnan tudta Newton, hogy melyek a „megfelelő adatok”? Honnét tudta, hogy milyen eredményre számítson? Vagy vegyük Darwin esetét. Mennyire helyénvaló azt mondani, hogy „megoldotta” a biológiai evolúció problémáját? Az élő fajok erede­tének kérdése kétségkívül sokakat elkápráztatott Darwin előtt is, de a probléma jellegzetes darwini megformulázása tette lehetővé számára, hogy a megoldáshoz hozzáfogjon. Darwin felfedezésének lemásolásához nemcsak azokat az adatokat kellene betölteni egy komputerbe, amelye­ket ő Galapagoson összegyűjtött s később érvelésének alátámasztására

Next