Pszichológia 11. (1991)

1991 / 1. szám - TANULMÁNYOK - ERDÉLYI MÁTYÁS: Tudattalan (hozzáférhetetlen) emlékek újrafelépülése: a hiphnézia laboratóriumi vizsgálata

rifériális látása volt — ugyanakkor centrális látása jóformán teljes mérték­ben elveszett. Obszut centrális látása egyszersmind hiperszenzitív volt egy tekintetben: vakfoltját bizonyos körülmények között képes volt észlelni. Obszut „felfokozott” vizuális világának egy másik jellegzetessége, hogy in­kább kettős, mint egyszeres képeket látott (fiziológiai diplopia). Végül — s Pötzl számára bizonyára ez volt a legizgalmasabb — volt egy jelenség, amit ő késleltetett elemenkénti tudatosodásnak nevezett. Obszur, ha egy bonyolult ingerre fixált, keveset vagy semmit sem látott, ugyanakkor, némi idővel az inger eltűnte után (Pötzl nem adja meg, mennyi volt ez az idő) gyakran úgy tapasztalta, hogy tudatában hirtelen kikristályosodik az inger valamely összefüggő, korábban nem látott részlete, vagy beleolvad a rákö­vetkező észleletbe. Mivel az észlelés „fokozódásának” e típusait roncsolás, nem pedig a perceptuális rendszerhez való valamilyen hozzáadódás okozta, Pötzl logi­kus módon úgy okoskodott, hogy e megemelkedett érzékenység a normá­lis esetben blokkolt túlérzékenység gátló mechanizmusainak roncsolódásá­ból fakad. Más szavakkal, elvileg mindannyian észlelhetnénk vakfoltunkat, vagy láthatnánk kettős képekben, de valamilyen jótékony gátló rendszer közbelép (Pötzl úgy nevezte: absztraháló folyamatok), hogy megóvjon minket e zavarbaejtő perceptuális bőségtől. E gondolatmenetnek világos következménye, hogy a bemenetnek sokkal nagyobb hányada kerül re­gisztrálásra és feldolgozásra, mint amennyi normális esetben a tudatos ész­lelés számára hozzáférhető (szubcepciós hipotézis). Vajon kimutathatók-e ilyen gátlástalanodási hatások — kioldási jelen­ségek — normális, neurológialilag érintetlen személyeknél — tette fel a kérdést Pötzl, aki egyike volt azon csekély számú rendes akadémiai tagok­nak Bécsben, akik komolyan érdeklődtek a pszichoanalízis iránt (évekig tagja volt a Bécsi Pszichoanalitikus Társaságnak), s végül arra a meggyő­ződésre jutott, hogy normális személyeknél az álmok alkothatják azt a gát­lástalanodon kognitív médiumot, ami az agysérült betegekéhez hasonló hatásokat produkálhat. Elmeosztályának néhány tucat bentlakóján a kö­vetkező kísérletet végezte el. Minden személyt külön vizsgáltak, s­tachisz­­toszkóp segítségével 10 msec-ra komplex képi ingert exponáltak nekik. A személyt ezután megkérték, hogy egy rajzban reprodukáljon mindent, amit észlel. Obszuthoz hasonlóan (amikor az centrálisan fixált az ingerre) a személyek az ingerből igen keveset vagy semmit sem észleltek. Ezután a személy visszament a szobájába, ahol az éjszakát töltötte, majd másnap beszámolt álmáról. Az eredmény ma Pötzl-jelenségként ismeretes: az inger számos nem detektált (vagyis küszöb alatti) vonása megjelent a k.sz.-ek ál­mainak tartalmában, gyakran álcázott vagy átalakított formában.

Next