Pszichológia 11. (1991)
1991 / 1. szám - TANULMÁNYOK - ERDÉLYI MÁTYÁS: Tudattalan (hozzáférhetetlen) emlékek újrafelépülése: a hiphnézia laboratóriumi vizsgálata
rifériális látása volt — ugyanakkor centrális látása jóformán teljes mértékben elveszett. Obszut centrális látása egyszersmind hiperszenzitív volt egy tekintetben: vakfoltját bizonyos körülmények között képes volt észlelni. Obszut „felfokozott” vizuális világának egy másik jellegzetessége, hogy inkább kettős, mint egyszeres képeket látott (fiziológiai diplopia). Végül — s Pötzl számára bizonyára ez volt a legizgalmasabb — volt egy jelenség, amit ő késleltetett elemenkénti tudatosodásnak nevezett. Obszur, ha egy bonyolult ingerre fixált, keveset vagy semmit sem látott, ugyanakkor, némi idővel az inger eltűnte után (Pötzl nem adja meg, mennyi volt ez az idő) gyakran úgy tapasztalta, hogy tudatában hirtelen kikristályosodik az inger valamely összefüggő, korábban nem látott részlete, vagy beleolvad a rákövetkező észleletbe. Mivel az észlelés „fokozódásának” e típusait roncsolás, nem pedig a perceptuális rendszerhez való valamilyen hozzáadódás okozta, Pötzl logikus módon úgy okoskodott, hogy e megemelkedett érzékenység a normális esetben blokkolt túlérzékenység gátló mechanizmusainak roncsolódásából fakad. Más szavakkal, elvileg mindannyian észlelhetnénk vakfoltunkat, vagy láthatnánk kettős képekben, de valamilyen jótékony gátló rendszer közbelép (Pötzl úgy nevezte: absztraháló folyamatok), hogy megóvjon minket e zavarbaejtő perceptuális bőségtől. E gondolatmenetnek világos következménye, hogy a bemenetnek sokkal nagyobb hányada kerül regisztrálásra és feldolgozásra, mint amennyi normális esetben a tudatos észlelés számára hozzáférhető (szubcepciós hipotézis). Vajon kimutathatók-e ilyen gátlástalanodási hatások — kioldási jelenségek — normális, neurológialilag érintetlen személyeknél — tette fel a kérdést Pötzl, aki egyike volt azon csekély számú rendes akadémiai tagoknak Bécsben, akik komolyan érdeklődtek a pszichoanalízis iránt (évekig tagja volt a Bécsi Pszichoanalitikus Társaságnak), s végül arra a meggyőződésre jutott, hogy normális személyeknél az álmok alkothatják azt a gátlástalanodon kognitív médiumot, ami az agysérült betegekéhez hasonló hatásokat produkálhat. Elmeosztályának néhány tucat bentlakóján a következő kísérletet végezte el. Minden személyt külön vizsgáltak, stachisztoszkóp segítségével 10 msec-ra komplex képi ingert exponáltak nekik. A személyt ezután megkérték, hogy egy rajzban reprodukáljon mindent, amit észlel. Obszuthoz hasonlóan (amikor az centrálisan fixált az ingerre) a személyek az ingerből igen keveset vagy semmit sem észleltek. Ezután a személy visszament a szobájába, ahol az éjszakát töltötte, majd másnap beszámolt álmáról. Az eredmény ma Pötzl-jelenségként ismeretes: az inger számos nem detektált (vagyis küszöb alatti) vonása megjelent a k.sz.-ek álmainak tartalmában, gyakran álcázott vagy átalakított formában.