Pszichológia 15. (1995)
1995 / 4. szám - TANULMÁNYOK - PATAKI FERENC: Élettörténet és identitás (Új törekvések az én-pszichológiában)
zófia és a politikatudomány is lépten-nyomon él az én-kutatás fogalmaival és szemléletével, amiként a szociálpszichológia is magától értetődő módon támaszkodik az említett tudományok eredményeire. Az én-pszichológiának ez a nyitott tágassága, valamint sokirányú beágyazottsága az „életvilágba”, a történelembe és a kultúrába, felettébb csábítóvá teszi a vele való foglalatosságot. Hiszen végtére is itt rejteznek az emberi szubjektivitásnak — s ezen belül a személyes lét folytonosságának és egyedülvalóságának (az individualitásnak) — mindmáig meg nem fejtett titkai. A tudományos divatok hatása mindig felbolygatja egy-egy kutatási terület állapotát. Ezért azután hasznos lehet, ha időről időre áttekintjük a panorámát, s alaposan szemügyre vesszük az új fejleményeket. E szemrevételezés fő iránya ezúttal a szerző által figyelemre leginkább érdemesnek vélt jelenség felé mutat: az élettörténeti szemléletmód, az elbeszélő (narratív) elv és az identitás-alakulási folyamat egybekapcsolódása felé. Mintha ez lenne az az integrációs pont, ahol a legtöbb újszerű szál összefut: a határos területekről érkező ösztönzések, az elméleti építkezés, az új módszertani megfontolások és a mindmáig talányos posztmodern világlátás jegyében fogant „kritikai pszichológiai” tájékozódás következtetései. E tanulmány szándékainál és jellegénél fogva a szerző korábbi munkájának (PATAKI, 1982) logikus folytatása és megtoldása; a mű megjelenése óta kibontakozó és ma már mérlegelhető fejleményeket óhajtja elemző-kritikai módon áttekinteni. A kiszemelt téma módfelett alkalmasnak látszik arra, hogy legalábbis érzékeltesse az én-rendszer kutatásának időszerű mozgásirányait és a közeljövőben várható fejleményeit. Hadd fűzzük tüstént hozzá, hogy az identitás (s általában az én-pszichológia) iránti érdeklődés mindig akkor éleződött ki, amikor a kutatás és az elméleti reflexió új fogalmi eszközöket és teoretikus támpontokat bocsátott a kutatók rendelkezésére , amikor magában a valóságban is problematikussá váltak az identitásképzés feltételei és esélyei. Erikson munkásságának és hatásának tanulmányozása csakúgy erre vall, mint az ezredvég felé közeledő korunk egynémely — később majd alaposabban vizsgált — jellegzetessége. A szemünk előtt zajlik az identitás tartósságának és folytonosságának — s egyáltalán: elvi lehetőségének — megkérdőjelezése (a „nulla identitás” hipotézise); a fanatikus fundamentalizmusok „egydimenziós identitásának” térhódítása (legyen bár szó a