Pszichológia 17. (1997)

1997 / 3. szám - MÚLTUNK - PATAKI FERENC: Töredékes számvetés

ben egy lényegbevágó fordulat húzódott meg, amely mélységesen összekapcsolódott azzal, hogy végül is miért kötöttem ki a pszichológia mellett. Egyetemi pályafutásomat az tette lehetővé, hogy felvételt nyertem a Győrffy István Népi Kollégiumba. Ezt a választást nem csupán anyagi-szociális motívumok indokolták; az eszmei elköteleződési mozzanatok játszották benne a meghatározó szerepet. Még érettségiző gimnazistaként ismerkedtem meg a kollégiummal, s így tu­datosan törekedtem tagjai közé. A korszak és a kollégium jellegzetességeiből s szemé­lyes választásom logikus következményeiből eredt, hogy mihamar magával ragadott a kollégiumi és az egyetemi diákmozgalom sodra. Másodéves koromtól kezdve mind kevesebbet fordultam meg a Múzeum körúti épület patinás falai között, s egyre in­kább kezdtem magamra ölteni — ahogy akkoriban mondották — a „hivatásos ifjú­ságpolitikus” vajmi kevéssé ígéretes és termékeny vonásait. De hát a „fényes szelek” évadját éltük, nagy reménykedések és ma már alig hihető illúziók tápláltak. A „hol­napra megforgatjuk az egész viágot” naiv hitének és erős bizakodásának a levegőjé­ben éltünk. Egyszer majd meg kell írni — éspedig belülről — e különös háború utáni nemzedék hiteinek és megcsalatásainak keserves krónikáját. Máig sem tudom eldönteni, vajon igaza van-e Illyés Gyulának: „Örökre szép, mi szép volt egykoron”. A megtörténtek kontextusán és megítélésén természetesen vál­toztathatunk, olykor akár gyökeresen is, de amit és ahogyan meg- és átéltünk, visz­­szamenőleg nem tüntethető el; életünk része és generációnk közös élménye, tapasz­talata marad. A kollégiumi — és részben a mozgalmi — vitág alapélménye a mindennapi élet­formákat is átható szolidaritás és kölcsönös bizalom volt — főként a kezdeti időszak­ban, a jól ismert torzulások és manipulatív eljárások térhódítása előtt. Ez a közérzület a közéleti vállalkozások pátoszából, a közösségek életteli dinamikájából és a kézzel­fogható személyes felelősségből táplálkozott. Mindez együttvéve valóságos gyakorlati közösség- és társaslélektani iskola volt a benne élők számára. Nagyon egyszerűen szólva, az „emberi dolgok”, az emberi viszonylatok iránti érdeklődés alighanem itt kapott bennem lábra. Hogy tisztes idő múltán éppen a szociálpszichológiához kötöt­tem a sorsomat, annak végső — bár sokáig rejtőzködő — okát ebben az ifjúkori él­ményvilágban vélem meglelhetni. Húsz évesen a Petőfi Sándor Történész Szakkollégium igazgatója lettem, majd 21 évesen a Népi Kollégiumok Országos Szövetségének főtitkári tisztét is rám ruház­ták. Mindkét minőségemben a gyakorlati — elsősorban a pedagógikumhoz kapcsoló­dó — pszichológia birodalmában találtam magam. Nap mint nap szembetalálkoztam az egyéni sorsok dnemmáival, az egymásba kapcsolódó emberi viszonylatok feszült­ségeivel, az egyéniség és a kollektivisztikus eszmekör kollízióival. A híres-hírhedt kol­légiumi kritika-önkritika alkalmakon — némiképp hályogkovács módjára — dinami­kus személyiségképeket kellett rögtönözni — jobbára közös erőfeszítésed. Latolgatni lehetett az egyéni kitátásokat, mérlegelni az igen vagy olyan „me perspektivizálás” (lám, ez is korabeli szó!) kockázatait. El kellett töprengeni azon, mnként is lehet vezető funkciót betölteni egykorúak közösségében. Nos, effajta élmények és tapasztalatok zuhataga áramlott rám.

Next