Pszichológia 17. (1997)
1997 / 3. szám - MÚLTUNK - PATAKI FERENC: Töredékes számvetés
Mindebben akkortájt nem fejeződött ki semmifajta tudatos pszichológiai látásmód, csupán a reflexió általános igénye. Ezt határozottan ösztönözte a kollégiumi központban működő pedagógiai-pszichológiai szeminárium, amelyet Mérei Ferenc vezetett; a kollégiumi pedagógia fejleményei mélyen érintették őt; ezt az érdeklődését és elkötelezettségét mindhaláláig megőrizte. A kollégiumi vezetők értekezletei is sajátságos műhelyekké váltak. Ezeken közös erőfeszítéssel igyekeztek megérteni azt, ami a szemük előtt zajlott, s amiben mindenestől benne éltek, miben is rejlik a személyiségalakulás és a közösségi pedagógiai hatás titka. Olykor magam is tartottam előadásokat a témáról, cikkeket is írtam egyik-másik összefüggéséről. 1948 nyarán egy hosszabb írásom vitát sarjasztott a „népi kollégiumok új kérdéseiről”. Annak idején nagyon büszke voltam rá, hogy a vitában Lukács György egyetértően idézte a „hivatásos ifjúságpolitikus” állapotáról írott bíráló megjegyzéseimet. Persze ezek az írások ma már inkább lehangolóan hatnak rám: letörölhetetlenül magukon viselik a korszak bélyegét s a neofita túlbuzgóság stáusjegyeit. Ha akkori érdeklődésemet és tájékozódási irányaimat akarnám jellemezni, leginkább valamifajta általános „társadalom- és embertudományt” emlegetnék — határozott szaktudományi elkötelezettség és professzionális készülődés nélkül. Ebben benne foglaltatott a szociológia és a pedagógia, de a fitozófiai antropológia és — elmosódóbban — a pszichológia is. S persze mindennek hátterében eleven maradt a történelem vonzása. Meglehet, hogy ha valaki előbb-utóbb a pszichológia művelésére adja a fejét, ebben mindig szerepet játszik valamlyen — a személyes vagy az emberi vitághoz kapcsolódó — „ősélmény”. Az enyém a kollégiumi mozgalom különös tenyészetéhez kötődik. *** Ezzel kapcsolatban hadd mondjam el: nem hiszem, hogy a pszichológusra holmi különleges személyiségjegyek jellemzőbbek lennének, mint más szakmák művelőire. Már csak azért sem hihetek ebben, mert napjainkban a pszichológus amúgy általában nem is létezik; kézzelfogható és eleven arca szinte áttekinthetetlenül sokféle. Egyebek közt ezért is oly vonzó a pszichológia, bár olykor ebben rejlenek kockázatai és a körötte gyűrűző félreértések gyökerei is. Hiszen a kevésszavú laboratóriumi kutató, a közélet „piacán” mozgó „hivatásos értelmező”, a gyógyító, a tanár, a „fejvadász”, a szexológus vagy a börtönpszichológus mind-mind a pszichológia híve és művelője. (És a sort még hosszan folytatni lehetne.) De mennyire különböznek egymástól! Magam különösen fontosnak vélem azt a fejleményt, amely az elmúlt két-három évtizedben bontakozott ki hazánkban, éspedig számottevő és tömeges előzmények nélkül. A kutató-oktató pszichológus és a gyakorlatban dolgozó, a szó legnemesebb értelmében vett „mesterember” pszichológus szükségszerű elkülönülésére gondolok. A kettő egybekapcsolódása ritka és szerencsés kivétel számba megy. S bár kétségtelen, hogy másfajta erények és kvalitások jellemzik a pszichológus e két alaptípusát, mi sem volna katasztrofálisabb, mint eltérő értéket rendelni hozzájuk. A kutató — s kivált a teoretikus — pszichológus nem „értékesebb” és hasznosabb, mint a gyakorlatban dolgozó kollégája, csupán más támadáspont felől közelít az emberi pszichikum rejtélyeihez. A gyakorlati pszichológus nem pillanthat nagyobb „hasznosság” gőgjével a kutatóra, hiszen végül is belőlük — eredményeikből — táplálkozik. Min