Pszichológia 17. (1997)

1997 / 4. szám - TANULMÁNYOK - PATAKI FERENC: Az önéletírás "dramaturgiája" : Az élettörténeti forgatókönyvek

is újjászülető, elméleti és módszertani gondokkal küszködő én-pszicholó­giát. Bízvást elmondhatjuk: most zajlik annak a próbája, hogy az új szem­léletmód mennyire lesz termékeny, s mennyire hoz maradandó vívmányo­kat. Ma még ugyanis több az ígéretesnek látszó kérdésfeltevés, spekulatív megfontolás és általános elmélkedés, mintsem az immáron leülepedett, maradandónak vélhető eredmény. Ezért lehet manapság oly fontos min­den — akár mégoly részleges — empirikus­ tapasztalati vizsgálódás, amely arra keresi a választ: működőképesek és igazolhatóak-e az új törekvések feltevései és értelmezési keretei, valamint módszertani eszméi (a kvalitatív eljárások előtérbe emelése). A 80-as évek elején bukkant fel először (Sarbin és Mancuso, majd a Gergen házaspár munkáiban) az én narratív szerveződésének s ezzel kap­csolatban az én-elbeszéléseknek (self-narratives) az eszméje, legalábbis ami a szűkebben vett szociálpszichológiát illeti. Az új elméleti feltevések és fogalmi eszközök kidolgozásában — az említett szerzők mellett — kulcsszerepet játszott Bruner, Harré, Shotter, továbbá mindazok a kutatók, akik az élettörténeti (önéletrajzi) emlékezet vizsgálatával s általában az élettörténeti módszer alkalmazásával foglalkoz­tak a határos tudományok (történelem, kulturális antropológia, szocioló­gia) világában. Mancuso és Sarbin az elsők között írt arról, hogy a „nar­ratív elv” az emberi pszichikum működésének egyetemes jellemzője. „A történetmondás mindent átható emberi aktivitás volt — legalábbis a ho­méroszi eposzok időszaka óta” — írják (MANCUSO, SARBIN, 1983, 235. o.). S megjelenik a sokatmondó metafora: az én (a mendi értelemben szemlélt !) nem egyéb, mint történetszerkesztő és elbeszélő ágens. E fel­fogás természetszerűen fedezte fel előfutárai között Mead­s általában a szimbolikus interakcionizmus hagyományát, Erikson biográfiai elemzéseit, s bukkant rá az időközben angol nyelven is megjelenő Vigotszkij és Bah­­tyin munkásságára. A kiindulópontok könnyűszerrel összegezhetők. „... az én-elbeszélé­­seket (self-narratives) ugyanolyan módon alkotjuk és közöljük, ahogyan a történeti alakokról, a fiktív jellemekről és a mesék állatairól szóló törté­neteket” — írja MANCULO és SARBIN (1983, 233. o.). E felfogás — témánkat érintő — fő következtetését Gergenék eképpen fogalmazzák meg: „Éppen adott identitásunk ... nem valamilyen hirtelen előálló és rej­telmes esemény, hanem az élettörténet logikus eredménye” (GERGEN és GERGEN, 1983, 255. o.).

Next