Pszichológia 17. (1997)
1997 / 4. szám - TANULMÁNYOK - PATAKI FERENC: Az önéletírás "dramaturgiája" : Az élettörténeti forgatókönyvek
is újjászülető, elméleti és módszertani gondokkal küszködő én-pszichológiát. Bízvást elmondhatjuk: most zajlik annak a próbája, hogy az új szemléletmód mennyire lesz termékeny, s mennyire hoz maradandó vívmányokat. Ma még ugyanis több az ígéretesnek látszó kérdésfeltevés, spekulatív megfontolás és általános elmélkedés, mintsem az immáron leülepedett, maradandónak vélhető eredmény. Ezért lehet manapság oly fontos minden — akár mégoly részleges — empirikus tapasztalati vizsgálódás, amely arra keresi a választ: működőképesek és igazolhatóak-e az új törekvések feltevései és értelmezési keretei, valamint módszertani eszméi (a kvalitatív eljárások előtérbe emelése). A 80-as évek elején bukkant fel először (Sarbin és Mancuso, majd a Gergen házaspár munkáiban) az én narratív szerveződésének s ezzel kapcsolatban az én-elbeszéléseknek (self-narratives) az eszméje, legalábbis ami a szűkebben vett szociálpszichológiát illeti. Az új elméleti feltevések és fogalmi eszközök kidolgozásában — az említett szerzők mellett — kulcsszerepet játszott Bruner, Harré, Shotter, továbbá mindazok a kutatók, akik az élettörténeti (önéletrajzi) emlékezet vizsgálatával s általában az élettörténeti módszer alkalmazásával foglalkoztak a határos tudományok (történelem, kulturális antropológia, szociológia) világában. Mancuso és Sarbin az elsők között írt arról, hogy a „narratív elv” az emberi pszichikum működésének egyetemes jellemzője. „A történetmondás mindent átható emberi aktivitás volt — legalábbis a homéroszi eposzok időszaka óta” — írják (MANCUSO, SARBIN, 1983, 235. o.). S megjelenik a sokatmondó metafora: az én (a mendi értelemben szemlélt !) nem egyéb, mint történetszerkesztő és elbeszélő ágens. E felfogás természetszerűen fedezte fel előfutárai között Meads általában a szimbolikus interakcionizmus hagyományát, Erikson biográfiai elemzéseit, s bukkant rá az időközben angol nyelven is megjelenő Vigotszkij és Bahtyin munkásságára. A kiindulópontok könnyűszerrel összegezhetők. „... az én-elbeszéléseket (self-narratives) ugyanolyan módon alkotjuk és közöljük, ahogyan a történeti alakokról, a fiktív jellemekről és a mesék állatairól szóló történeteket” — írja MANCULO és SARBIN (1983, 233. o.). E felfogás — témánkat érintő — fő következtetését Gergenék eképpen fogalmazzák meg: „Éppen adott identitásunk ... nem valamilyen hirtelen előálló és rejtelmes esemény, hanem az élettörténet logikus eredménye” (GERGEN és GERGEN, 1983, 255. o.).