Pszichológia 17. (1997)
1997 / 4. szám - TANULMÁNYOK - PATAKI FERENC: Az önéletírás "dramaturgiája" : Az élettörténeti forgatókönyvek
A 80-as évek derekától kezdve azután mind árnyaltabb és pontosabb alakot öltött ez a feltevés, és mind határozottabban befolyásolta az empirikus kutatásokat. A kezdetben csupán metaforikus fogalomkör egyre világosabb elméleti elgondolás alakját öltötte. E nézőpontból „az én autobiografikusan szervezett információ” lesz (BARCLAY, SMITH, 1992, 85. o.). McAdams még kézzelfoghatóbban fogalmaz: „... történeteket szerkesztünk avégett, hogy életünk szétszórt elemeit integráljuk... Mindanynyian önéletrajz-szerkesztők — par excellence történetmesélők — vagyunk. Az identitás valójában nem egyéb, mint életünk története” (McADAMS, 1988, 18. o.). Az én-rendszer s benne az identitás genezisének és folyamatos alakulásának (konstruálásának) kerete és „nyersanyaga” az élettörténet, éspedig olyképpen, ahogyan az beilleszkedik a történeti és kulturális összefüggésekbe, s amiképpen emlékezetünkben — felidézhető módon — rögzült, illetve folyamatosan átalakult. E megfontolások nyomán válik érthetővé, miért beszél STRAUSS (1995, 4. o.) három szorosan egybetartozó és egymásra utaló fogalom — az identitás, a biográfia és a történelem — „szentháromságáról”. FREEMAN (1993) pedig arról — az iméntiekhez tulajdonképpen közel álló — „fogalmi triászról” (történelem, emlékezet és elbeszélés) szól, amely értelmezhetővé teszi az én szakadatlan „újraírásának” — vagyis az új és új önéletrajzi elbeszélések szerkesztésének — folyamatát. Ennélfogva az én és az én-alakulás („újraírás”) tanulmányozásának legalkalmasabb módja az élettörténeti szövegek módszeres elemzése, legyen bár szó hiteles önéletrajzokról, élettörténeti dokumentumokról (naplók, interjúk, levelezés, hivatalos iratok stb.) vagy valamely élettörténet módszeres utólagos rekonstruálásáról. Ilyenformán most már a kezünk ügyében vannak a vizsgált jelenségkör nagy tematikus tömbjei: az élettörténet, pontosabban az élettörténeti elbeszélések (self-narratives) szerveződése; az értelmezés, éspedig a személyes és a „külső” értelmezés és jelentésadás elkerülhetetlen művelete (a hermeneutikai mozzanat); az önéletrajzi emlékezet működésmódja; a történeti és a kulturális kontextus bevonása (az abban dívó mintázatok, elbeszélések, sémák, élettörténeti forgatókönyvek). Az utóbb említett mozzanat kiváltképpen fontos. Strauss joggal mutatott rá: „Minden szociális világ létrehozza a maga történeteit, amelyek mélységesen befolyásolják tagjaik életét és identitását” (STRAUSS, 1995, 5. o.). A szakmai és lokális csoportok, mozgalmak, családok, etnikumok, sőt nemzetek egyaránt létrehozzák a maguk „kollektív elbeszéléseit” (nar-