Pszichológia 17. (1997)

1997 / 4. szám - TANULMÁNYOK - PATAKI FERENC: Az önéletírás "dramaturgiája" : Az élettörténeti forgatókönyvek

A 80-as évek derekától kezdve azután mind árnyaltabb és pontosabb alakot öltött ez a feltevés, és mind határozottabban befolyásolta az em­pirikus kutatásokat. A kezdetben csupán metaforikus fogalomkör egyre világosabb elméleti elgondolás alakját öltötte. E nézőpontból „az én au­­tobiografikusan szervezett információ” lesz (BARCLAY, SMITH, 1992, 85. o.). McAdams még kézzelfoghatóbban fogalmaz: „... történeteket szer­kesztünk avégett, hogy életünk szétszórt elemeit integráljuk... Mindany­­nyian önéletrajz-szerkesztők — par excellence történetmesélők — va­gyunk. Az identitás valójában nem egyéb, mint életünk története” (McADAMS, 1988, 18. o.). Az én-rendszer s benne az identitás genezi­sének és folyamatos alakulásának (konstruálásának) kerete és „nyers­anyaga” az élettörténet, éspedig olyképpen, ahogyan az beilleszkedik a történeti és kulturális összefüggésekbe, s amiképpen emlékezetünkben — felidézhető módon — rögzült, illetve folyamatosan átalakult. E megfontolások nyomán válik érthetővé, miért beszél STRAUSS (1995, 4. o.) három szorosan egybetartozó és egymásra utaló fogalom — az identitás, a biográfia és a történelem — „szentháromságáról”. FREE­MAN (1993) pedig arról — az iméntiekhez tulajdonképpen közel álló — „fogalmi triászról” (történelem, emlékezet és elbeszélés) szól, amely értel­mezhetővé teszi az én szakadatlan „újraírásának” — vagyis az új és új önéletrajzi elbeszélések szerkesztésének — folyamatát. Ennélfogva az én és az én-alakulás („újraírás”) tanulmányozásának legalkalmasabb módja az élettörténeti szövegek módszeres elemzése, legyen bár szó hiteles önéletrajzokról, élettörténeti dokumentumokról (naplók, interjúk, levelezés, hivatalos iratok stb.) vagy valamely élettörténet mód­szeres utólagos rekonstruálásáról. Ilyenformán most már a kezünk ügyében vannak a vizsgált jelenség­kör nagy tematikus tömbjei: az élettörténet, pontosabban az élettörténeti elbeszélések (self-narratives) szerveződése; az értelmezés, éspedig a sze­mélyes és a „külső” értelmezés és jelentésadás elkerülhetetlen művelete (a hermeneutikai mozzanat); az önéletrajzi emlékezet működésmódja; a történeti és a kulturális kontextus bevonása (az abban dívó mintázatok, elbeszélések, sémák, élettörténeti forgatókönyvek). Az utóbb említett mozzanat kiváltképpen fontos. Strauss joggal mu­tatott rá: „Minden szociális világ létrehozza a maga történeteit, amelyek mélységesen befolyásolják tagjaik életét és identitását” (STRAUSS, 1995, 5. o.). A szakmai és lokális csoportok, mozgalmak, családok, etnikumok, sőt nemzetek egyaránt létrehozzák a maguk „kollektív elbeszéléseit” (nar-

Next