Pszichológia 20. (2000)

2000 / 4. szám - TANULMÁNYOK - PATAKI FERENC: Életesemények és identitásképzés

szai (gyermekkor, házasságtörténet, karrierkép, öregkor stb.), az ismétlődő s ezért sematizálódó, összegeződő életesemények (iskolába járás, katonáskodás, életviteli rutin, jellemző kapcsolatminták stb.), valamint az egyedi-epizodikus, egyszeri ese­mények a biográfiai emlékezet jól elkülöníthető alakzatait alkotják. Közülük emel­kednek ki azok, amelyek a jelentős életeseménynek rangjára tarthatnak igényt. S hogy miért és miképpen, vizsgálódásunk erre keresi a választ. Ha életünk történetét mindig magunk szerkesztjük meg a fenti alakzatokból, akkor szükségképpen szembe kell néznünk az élettörténet tárgyi (objektív) igazsá­gának és narratív igazságának bonyolult kölcsönviszonyával. Az élettörténet ese­ményeit két alapvető, lényegmeghatározó vonás jellemzi. Először is, mindig és elkerülhetetlenül személyes értelmezés és jelentéstulajdonítás tárgyai; nincs sze­mélytelen, önmagában álló, szubjektív mozzanattól megfosztott tárgyi valóságuk. Még a születés ideje és helye is különös mögöttes jelentéseket hordozhat. Elegen­dő a „hányás vagy?” effektusára vagy a születési hely köré rendeződő szimbolikus (pl. asszociációs vagy lokálpatrióta) jelentésudvarra utalni. Moszkvában vagy Tel- Avivban születni nem puszta tényszerűség; ilyen vagy olyan konnotációk egész tömbjét hozhatja mozgásba. Másodszor, a személyes műit, a személyes élettörténet mindig valamely kol­lektív múlt, szűkebb és tágabb közösség múltjába ágyazódik, s ezért a kollektív emlékezet tárházából is táplálkozik. Az egyéni élettörténet emlékei jelentős mér­tékben megosztott emlékek; elkerülhetetlenül osztozunk a család, a környezet, a nemzet s a mindinkább globalizált világ történéseinek emlékében. Ám mindezt a magunk módján tesszük: a kollektív emlékezet tartalmaihoz is személyes viszonyt alakítunk ki. A történelem mindig megélt történelemként lesz élettörténetünk és emlékezetünk része. Egyebek közt ezért is zajlanak oly heves és kibékíthetetlen viták egy-egy történelmi esemény megítéléséről. Egészen természetes, hogy ezek az élettörténeti jelentésalkotási műveletek egész személyiségünket mozgósítják, értékrendünket és hiedelemrendszerünket, indulati reakcióinkat és a biográfiánk­ba foglalt tapasztalatainkat. Midőn Mcadams (1988, 28. o.) arról beszél, hogy életünk kibontakozó drá­mája nem magukban a lezajló eseményekben, hanem azok elbeszélésében rejlik, meglehet, túlságosan kiélezetten fogalmaz, de joggal mutat rá: élettörténetünk sza­kadatlanul változó hangsúlykitételeit, jelentés- és jelentőségváltozásait megszer­kesztett és nyilvánossá tett én-elbeszéléseink (élettörténeti narratívumaink) hor­dozzák. Ezek koherenciája képviseli és jeleníti meg magának az élettörténetnek s a benne képződő identitásnak a koherenciáját vagy éppenséggel annak hiányát. Nos, ennek kutatásában is kezünkre játszhat a jelentős életesemények identitás­­képző szerepének a vizsgálata. Ez az általános szemlélet összhangban van azzal a feltevéssel, amely az én­rendszert és működésmódját dinamikus folyamatsornak, továbbá helyzet- és kontextusfüggő jelenségnek tekinti. A rendszer az élettörténet menetétől függően szakadatlan át- és újjászerveződés tárgya, s egyúttal mindig magán viseli az önér­

Next