Pszichológia 20. (2000)
2000 / 4. szám - TANULMÁNYOK - PATAKI FERENC: Életesemények és identitásképzés
szai (gyermekkor, házasságtörténet, karrierkép, öregkor stb.), az ismétlődő s ezért sematizálódó, összegeződő életesemények (iskolába járás, katonáskodás, életviteli rutin, jellemző kapcsolatminták stb.), valamint az egyedi-epizodikus, egyszeri események a biográfiai emlékezet jól elkülöníthető alakzatait alkotják. Közülük emelkednek ki azok, amelyek a jelentős életeseménynek rangjára tarthatnak igényt. S hogy miért és miképpen, vizsgálódásunk erre keresi a választ. Ha életünk történetét mindig magunk szerkesztjük meg a fenti alakzatokból, akkor szükségképpen szembe kell néznünk az élettörténet tárgyi (objektív) igazságának és narratív igazságának bonyolult kölcsönviszonyával. Az élettörténet eseményeit két alapvető, lényegmeghatározó vonás jellemzi. Először is, mindig és elkerülhetetlenül személyes értelmezés és jelentéstulajdonítás tárgyai; nincs személytelen, önmagában álló, szubjektív mozzanattól megfosztott tárgyi valóságuk. Még a születés ideje és helye is különös mögöttes jelentéseket hordozhat. Elegendő a „hányás vagy?” effektusára vagy a születési hely köré rendeződő szimbolikus (pl. asszociációs vagy lokálpatrióta) jelentésudvarra utalni. Moszkvában vagy Tel- Avivban születni nem puszta tényszerűség; ilyen vagy olyan konnotációk egész tömbjét hozhatja mozgásba. Másodszor, a személyes műit, a személyes élettörténet mindig valamely kollektív múlt, szűkebb és tágabb közösség múltjába ágyazódik, s ezért a kollektív emlékezet tárházából is táplálkozik. Az egyéni élettörténet emlékei jelentős mértékben megosztott emlékek; elkerülhetetlenül osztozunk a család, a környezet, a nemzet s a mindinkább globalizált világ történéseinek emlékében. Ám mindezt a magunk módján tesszük: a kollektív emlékezet tartalmaihoz is személyes viszonyt alakítunk ki. A történelem mindig megélt történelemként lesz élettörténetünk és emlékezetünk része. Egyebek közt ezért is zajlanak oly heves és kibékíthetetlen viták egy-egy történelmi esemény megítéléséről. Egészen természetes, hogy ezek az élettörténeti jelentésalkotási műveletek egész személyiségünket mozgósítják, értékrendünket és hiedelemrendszerünket, indulati reakcióinkat és a biográfiánkba foglalt tapasztalatainkat. Midőn Mcadams (1988, 28. o.) arról beszél, hogy életünk kibontakozó drámája nem magukban a lezajló eseményekben, hanem azok elbeszélésében rejlik, meglehet, túlságosan kiélezetten fogalmaz, de joggal mutat rá: élettörténetünk szakadatlanul változó hangsúlykitételeit, jelentés- és jelentőségváltozásait megszerkesztett és nyilvánossá tett én-elbeszéléseink (élettörténeti narratívumaink) hordozzák. Ezek koherenciája képviseli és jeleníti meg magának az élettörténetnek s a benne képződő identitásnak a koherenciáját vagy éppenséggel annak hiányát. Nos, ennek kutatásában is kezünkre játszhat a jelentős életesemények identitásképző szerepének a vizsgálata. Ez az általános szemlélet összhangban van azzal a feltevéssel, amely az énrendszert és működésmódját dinamikus folyamatsornak, továbbá helyzet- és kontextusfüggő jelenségnek tekinti. A rendszer az élettörténet menetétől függően szakadatlan át- és újjászerveződés tárgya, s egyúttal mindig magán viseli az önér