Pszichológia 20. (2000)

2000 / 4. szám - TANULMÁNYOK - PATAKI FERENC: Életesemények és identitásképzés

tékelési késztetés (lásd Sedikides, Strube 1997) és az önbemutatás (önprezentálás) helyzeti igényeinek hatásait. Ez a dinamika nem mindig reflektált, vagyis nem szükségképpen tudatos; olykor rejtett és nem tudatos vagy tisztán affektív mozza­natok befolyásolják. A gondolat szemléltetéseképpen hadd folyamodjunk az írói intuícióhoz. Dürrenmatt (1989, 23. o.) írja az egyik novellájában: „...nem létezik én, pontosab­ban csak a jövőből felbukkanó, a jelenben felvillanó, és a múltba vesző végtelen én-láncolat van, úgyhogy amit énnek hívunk, nem más a múltban felgyülemlett, örökösen gyarapodó, a jövőből a jelenen át aláhulló s egymást befedő ének gyűjtő­nevénél, egy olyan lombkupachoz hasonlatos élmény és emlékfoszlányhalom, amelyben a legalsó levelek már régen humusszá érlelődtek, és amelyet a frissen lehullott és a kupachoz sodródó levelek egyre csak gyarapítanak, vagyis egy, az én fikcióját eredményező folyamat, amelyben mindenki testre szabott ént fundál ki magának, szerepet is talál hozzá...” Való igaz, mindannyiunk énje „testre szabott én ” s az időben és a társadalmi térben megvalósuló „én-láncolat”. Bármily megej­tő legyen is ez a fejtegetés, amely a száraz, szakszerű kifejtésnél oldottabban és plasztikusabban fogalmaz meg egy lehetséges én-felfogást, máshelyt előadott meg­fontolások alapján (Pataki 1991) nem osztjuk azt a nézetet, mely teljességgel „lé­giessé” teszi, „dekonstruálja” és fikciónak tekinti az én bárminemű tartósságát és szilárdságát. Ez utóbbi feltevése ugyanis semmiképpen sem zárja ki a narratív szemléletmód és az élettörténeti keret termékeny alkalmazását. Sőt, éppenséggel a csiszolt és megállapodott, újra és újra elmondott vagy felidézett élettörténeti elbeszélések készlete teremti meg én-rendszerünk és benne identitásunk gerincét, és így horgonyozza le az egyént a társadalom bonyolult vi­szonyhálózatában. Schächter (1998,409. o.) joggal mutat rá: „...a sokat ismételt és kifinomult emlékek képezik élettörténetünk magját - azokat a személyes beszá­molókat, amelyek segítenek meghatározni és megérteni identitásunkat és helyün­ket a világban”. Mindemellett - legyenek bármily fontosak - én-rendszerünk nem kizárólag én-elbeszélésekből szerveződik; szemantikus emlékezetünk a kategoriális általá­nosítások fogalmi szintjén is rögzíti önreflexiónk tartalmas eredményeit. Az élet­események közvetlen tapasztalatai forrásként szolgálnak e magasabb szintű általá­nosításokhoz. Mancuso és Sabrin említi (1983,236. o.): »Tudni« és »elbeszélni« a judeo-európai gnó közös gyökeréből származik. Tudni és elbeszélni meghitt mó­don összekapcsolódó emberi akciók... A tudás azonban sokkal inkább magánjelle­gű akció, mint az elbeszélés”. Semmiképpen sem látszik hát célszerűnek, hogy az én-rendszer tartalmait kizárólag az én-elbeszélések változataira korlátozzuk, jóllehet az utóbbiak új és termékeny esélyeket kínálnak a rendszer módszeres kutatásához. Éppen ezekkel kívánunk élni a továbbiakban. De mindig tudatában kell lennünk, hogy az én­rendszer (vagy én-fogalom) nem egyéb, mint valamennyi reflektált ismérvünk kognitív reprezentációja. Amint Sedikides és Stmbe (1997, 212. o.) különösebb

Next