Pszichológia 20. (2000)
2000 / 4. szám - TANULMÁNYOK - PATAKI FERENC: Életesemények és identitásképzés
tékelési késztetés (lásd Sedikides, Strube 1997) és az önbemutatás (önprezentálás) helyzeti igényeinek hatásait. Ez a dinamika nem mindig reflektált, vagyis nem szükségképpen tudatos; olykor rejtett és nem tudatos vagy tisztán affektív mozzanatok befolyásolják. A gondolat szemléltetéseképpen hadd folyamodjunk az írói intuícióhoz. Dürrenmatt (1989, 23. o.) írja az egyik novellájában: „...nem létezik én, pontosabban csak a jövőből felbukkanó, a jelenben felvillanó, és a múltba vesző végtelen én-láncolat van, úgyhogy amit énnek hívunk, nem más a múltban felgyülemlett, örökösen gyarapodó, a jövőből a jelenen át aláhulló s egymást befedő ének gyűjtőnevénél, egy olyan lombkupachoz hasonlatos élmény és emlékfoszlányhalom, amelyben a legalsó levelek már régen humusszá érlelődtek, és amelyet a frissen lehullott és a kupachoz sodródó levelek egyre csak gyarapítanak, vagyis egy, az én fikcióját eredményező folyamat, amelyben mindenki testre szabott ént fundál ki magának, szerepet is talál hozzá...” Való igaz, mindannyiunk énje „testre szabott én ” s az időben és a társadalmi térben megvalósuló „én-láncolat”. Bármily megejtő legyen is ez a fejtegetés, amely a száraz, szakszerű kifejtésnél oldottabban és plasztikusabban fogalmaz meg egy lehetséges én-felfogást, máshelyt előadott megfontolások alapján (Pataki 1991) nem osztjuk azt a nézetet, mely teljességgel „légiessé” teszi, „dekonstruálja” és fikciónak tekinti az én bárminemű tartósságát és szilárdságát. Ez utóbbi feltevése ugyanis semmiképpen sem zárja ki a narratív szemléletmód és az élettörténeti keret termékeny alkalmazását. Sőt, éppenséggel a csiszolt és megállapodott, újra és újra elmondott vagy felidézett élettörténeti elbeszélések készlete teremti meg én-rendszerünk és benne identitásunk gerincét, és így horgonyozza le az egyént a társadalom bonyolult viszonyhálózatában. Schächter (1998,409. o.) joggal mutat rá: „...a sokat ismételt és kifinomult emlékek képezik élettörténetünk magját - azokat a személyes beszámolókat, amelyek segítenek meghatározni és megérteni identitásunkat és helyünket a világban”. Mindemellett - legyenek bármily fontosak - én-rendszerünk nem kizárólag én-elbeszélésekből szerveződik; szemantikus emlékezetünk a kategoriális általánosítások fogalmi szintjén is rögzíti önreflexiónk tartalmas eredményeit. Az életesemények közvetlen tapasztalatai forrásként szolgálnak e magasabb szintű általánosításokhoz. Mancuso és Sabrin említi (1983,236. o.): »Tudni« és »elbeszélni« a judeo-európai gnó közös gyökeréből származik. Tudni és elbeszélni meghitt módon összekapcsolódó emberi akciók... A tudás azonban sokkal inkább magánjellegű akció, mint az elbeszélés”. Semmiképpen sem látszik hát célszerűnek, hogy az én-rendszer tartalmait kizárólag az én-elbeszélések változataira korlátozzuk, jóllehet az utóbbiak új és termékeny esélyeket kínálnak a rendszer módszeres kutatásához. Éppen ezekkel kívánunk élni a továbbiakban. De mindig tudatában kell lennünk, hogy az énrendszer (vagy én-fogalom) nem egyéb, mint valamennyi reflektált ismérvünk kognitív reprezentációja. Amint Sedikides és Stmbe (1997, 212. o.) különösebb