Pszichológia 24. (2004)

2004 / 3. szám - TANULMÁNYOK - PATAKI FERENC: Történelem és élettörténet

­iorizmus és a vulgáris marxizmus elvont­ fatalisztikus szemlélete miképpen tekintett a történelemben működő emberi szubjektivitásra és a társadalmi reprodukció emberi dimenziójára, alighanem természetesnek kell tartanunk, hogy most az ellenkező irányba leng ki az inga. Ennek persze nem kevés a kockázata! Ezért lehetnek módfe­lett időszerűek az ide vágó kérdések feletti eszmecserék. A közhely pedig, amelyre elöljáróban utaltam, valójában triviális igazságot tartal­maz. Az emberi történelem - mint köztudott - nem a világszellem vagy a gondviselés inkarnációja, nem holmi vak és személytelen törvényszerűségek sorsszerű érvényesü­lése, hanem minden izében emberi mű, alternatívák között választó emberi aktusok és cselekvések terméke. A történelmi folyamat végül is millió és millió véges életű, a bio­lógia vastörvényei szerint folytonosan cserélődő generációk tagjainak egyéni élettör­ténetéből épül fel. Ezek alkotják a történelem „nyersanyagát”. Erikson joggal úja: „...az emberiség története az egyéni életciklusok óriási anyagcseréje” (Erikson, 2002,19). De arra is ráeszmél, hogy egyetlen egyéni életciklus nem képes magába fo­gadni a történelmi folyamat teljességét. A történelem és az élettörténet találkozása mindig csak részleges, többé vagy kevésbé alkalmi és véletlenszerű lehet. Mint mond­ja: „.. .az emberi életben csupán egyetlen életciklus és a történelem egyetlen részleté­nek véletlenszerű egybeesése valósul meg” (Erikson, 1991, 495). Paradox helyzettel állunk szemben: a történelmi folyamat totalitása sohasem vezethető vissza az egyéni élettörténetekre, ám nem is szakítható el az egyéni életciklusoktól. Nem párolható holmi személytelen - az emberi döntéseket és akciókat, az alternatívaképzési műve­leteket mellőző - absztrakcióvá. De hát hogyan is kapcsolódik össze az élettörténet a történelemmel? Miközben a történelmi szereplők sokmilliós tömegei névtelenül alámerülnek az idő és az események árjában, s elrejtőznek a „nép” elvont fogalmában, addig mások a történelem felszínére emelkednek, és az események megnevezett, anonimitásukat vesztett szereplői lesznek. Személyük és biográfiájuk közérdeklődést kelt; nevük oly­kor szimbolikus jelentést kap, s korszakok, eszmeáramlatok és történelmi események jelképe lesz. 1956 azért is oly ellentmondásosan tapad meg a kollektív emlékezetben, mivel nincsenek vitathatatlan, egyértelmű megszemélyesítői, ha csak nem az - ép­penséggel hiányukról tanúskodó - anonim „pesti srác”. Vajon hogyan választódnak ki a történelem névtelenjei és megszemélyesült, elhíresült szereplői? Az általános válasz kézenfekvő: az egyének döntéseinek és cselekedeteinek követ­kezményi köre, hatásrádiusza társadalmi pozícionáltságukról és a hatalmi-befolyási hierarchiában elfoglalt helyzetüktől függően merőben különböző. A „nagy embe­rek”, a történelmi szereplők döntéseinek következményei széleskörűen tovagyűrűz­nek, alkalmanként áthatják az egész társadalmat. Minél centralizáltabb és minél in­kább totalitárius a hatalmi-uralmi rend, vagy minél kiélezettebb valamely kritikus történelmi helyzet, annál jellemzőbb ez az állapot. A mögöttünk hagyott század az elegendőnél is több példával szolgált erre nézve. Ezzel is magyarázható, hogy se vége, se hossza a Hitler, Mussolini, Sztálin, Churchill és De Gaulle életrajzoknak.

Next