Pszichológia 24. (2004)
2004 / 3. szám - TANULMÁNYOK - PATAKI FERENC: Történelem és élettörténet
Úgy vélem, hogy az „oral history” odafordulása az „átlagemberhez”, a történelem névtelenjeihez s az „események tanújához” - legalábbis részben - a „nagy ember” kizárólagos kultiválásával szembeni tiltakozásból született. Őket is a történelem színpadára kívánta állítani, éspedig élettel is megnevezett mivoltukban. Vajon milyen tényezők magyarázzák e megszemélyesítési törekvéseket? A kérdés annál is inkább jogosult, mivel - mint azt gyakran emlegetni szokás - a tudomány nem az egyesről, az egyszeri, individuálisan sajátszerűről szól, hanem az ismétlődően szabályszerűről, ha úgy tetszik, a törvényszerűről. Ez a kijelentés azonban inkább a természettudományok logikájából szűrődött át a társadalomtudományokba. A mélyén ott feszül a nemotetikus és az idiografikus tudományok hagyományos megkülönböztetése; felette mindmáig fel-fellobbanó viták folynak, jóllehet azok gyakorta másfajta fogalmi lepelbe burkolóznak. Sokatmondó tény, hogy küszöbön áll az „International Journal of Idiographic Science” megjelenése, amely programszerűen az egyes esetek elemzését és általánosítását tekinti feladatának. Mivel a történettudományok intenciója a történelmi folyamat totalitásának a megragadására és értelmezésére irányul, az egyszeri, a maga eredeti alakjában sohasem ismétlődő épp oly jogosult tárgya, mint a szabályszerű, az egyedi epizódokban feltárulkozó törvényszerű eseményséma és szerkezet. Egynémely vonatkozásban minden diktátor és egyeduralkodó hasonlít egymásra. Macchiavelli csakis ezért írhatta meg a „Fejedelmet”. A történelem személyes oldala iránti érdeklődés legfontosabb indítéka az ember pszichikus működésére általánosan jellemző késztetés az oksági (kauzális) sémák felkutatására és alkalmazására. Akár akarjuk, akár nem, kényszerűen arra vagyunk ítélve, hogy a történelem és benne tulajdon élettörténetünk eseményeit oksági láncolatba illesszük, és így értelmezhetővé és jelentéstelivé tegyük őket. Ezáltal alkalmazkodó viselkedésünk bizonytalanságát is csökkentjük. Jól ismert, hogy a bizonytalanság súlyosan frusztráló és feszültségkeltő állapot, mivel kiszámíthatatlanná teszi a viselkedés racionális kalkulációját. A nagy társadalmi objektivációs rendszerek - a mítoszok, ideológiák, az ún. „nagy elbeszélések” s maga a megírt történelem is - egyebek mellett az ember oksági sémák iránti eredendő igényét óhajtják kielégíteni. S vajon mi lehet természetesebb s egyúttal antropomorfabb, mint a történelem nevezetes szereplőinek személyiségében és tetteiben meglelni az események és folyamatok végső - olykor egyetlen - okát. Ez az eljárás gyakran jellemzi a pszichohistória értelmező-magyarázó kísérleteit. A személyes vonások - lett légyen szó Sztálin paranoiájáról, De Gaulle makacsságáról, Hitler patológiájáról vagy Churchill kérlelhetetlenségéről - valóban szükségképpeni kodeterminánsai az események alakulásának. Ezért egyes szerzők hajlamosak arra, hogy elszigetelt módon végső és elégséges oknak tekintsék őket. Még inkább jellemző ez a hétköznapi tudat működésére. Holott a személyes tényező mindig csupán egy történelmi összkonstelláció keretei között - korlátozó vagy éppenséggel felerősítő hatásai közepette - fejtheti ki hatását. Mindemellett a kérdés - ti, hogy a személy miképpen tekinthető a történeti fejlemények oki tényezőjének - sok tekintetben máig is tisztázatlan, s ezért további vizsgálódásra érdemes.