Pszichológia 24. (2004)

2004 / 3. szám - TANULMÁNYOK - PATAKI FERENC: Történelem és élettörténet

Úgy vélem, hogy az „oral history” odafordulása az „átlagemberhez”, a történelem névtelenjeihez s az „események tanújához” - legalábbis részben - a „nagy ember” ki­zárólagos kultiválásával szembeni tiltakozásból született. Őket is a történelem szín­padára kívánta állítani, éspedig élettel i­s megnevezett mivoltukban. Vajon milyen tényezők magyarázzák e megszemélyesítési törekvéseket? A kérdés annál is inkább jogosult, mivel - mint azt gyakran emlegetni szokás - a tudomány nem az egyesről, az egyszeri, individuálisan sajátszerűről szól, hanem az ismétlődően szabályszerűről, ha úgy tetszik, a törvényszerűről. Ez a kijelentés azonban inkább a természettudományok logikájából szűrődött át a társadalomtudományokba. A mé­lyén ott feszül a nemotetikus és az idiografikus tudományok hagyományos megkü­lönböztetése; felette mindmáig fel-fellobbanó viták folynak, jóllehet azok gyakorta másfajta fogalmi lepelbe burkolóznak. Sokatmondó tény, hogy küszöbön áll az „International Journal of Idiographic Science” megjelenése, amely programszerűen az egyes esetek elemzését és általánosítását tekinti feladatának. Mivel a történettu­dományok intenciója a történelmi folyamat totalitásának a megragadására és értel­mezésére irányul, az egyszeri, a maga eredeti alakjában sohasem ismétlődő épp oly jo­gosult tárgya, mint a szabályszerű, az egyedi epizódokban feltárulkozó törvényszerű eseményséma és szerkezet. Egynémely vonatkozásban minden diktátor és egyedural­kodó hasonlít egymásra. Macchiavelli csakis ezért írhatta meg a „Fejedelmet”. A történelem személyes oldala iránti érdeklődés legfontosabb indítéka az ember pszichikus működésére általánosan jellemző késztetés az oksági (kauzális) sémák fel­kutatására és alkalmazására. Akár akarjuk, akár nem, kényszerűen arra vagyunk ítél­ve, hogy a történelem és benne tulajdon élettörténetünk eseményeit oksági láncolat­ba illesszük, és így értelmezhetővé és jelentéstelivé tegyük őket. Ezáltal alkalmazkodó viselkedésünk bizonytalanságát is csökkentjük. Jól ismert, hogy a bizonytalanság sú­lyosan frusztráló és feszültségkeltő állapot, mivel kiszámíthatatlanná teszi a viselke­dés racionális kalkulációját. A nagy társadalmi objektivációs rendszerek - a míto­szok, ideológiák, az ún. „nagy elbeszélések” s maga a megírt történelem is - egyebek mellett az ember oksági sémák iránti eredendő igényét óhajtják kielégíteni. S vajon mi lehet természetesebb s egyúttal antropomorfabb, mint a történelem nevezetes szereplőinek személyiségében és tetteiben meglelni az események és folyamatok vég­ső - olykor egyetlen - okát. Ez az eljárás gyakran jellemzi a pszichohistória értelme­ző-magyarázó kísérleteit. A személyes vonások - lett légyen szó Sztálin paranoiájáról, De Gaulle makacssá­gáról, Hitler patológiájáról vagy Churchill kérlelhetetlenségéről - valóban szükség­képpeni kodeterminánsai az események alakulásának. Ezért egyes szerzők hajlamo­sak arra, hogy elszigetelt módon végső és elégséges oknak tekintsék őket. Még in­kább jellemző ez a hétköznapi tudat működésére. Holott a személyes tényező mindig csupán egy történelmi összkonstelláció keretei között - korlátozó vagy éppenséggel felerősítő hatásai közepette - fejtheti ki hatását. Mindemellett a kérdés - ti, hogy a személy miképpen tekinthető a történeti fejlemények oki tényezőjének - sok tekin­tetben máig is tisztázatlan, s ezért további vizsgálódásra érdemes.

Next