Renaissance, 1910 (1. évfolyam, 1-8. szám)

1910-06-10 / 3. szám

246 V­V Petőfi nem alkuszik Bús utitársnő volt velem, álmosszemű, kissé pufók, csobogva arany homlokán bomlottak lanyha hajcsomók. Áldom e fürtöt, homlokot s az idegent, a halaványt, ki elvivé emlékímet vázra, lomha karavánt. Áldott az idegen leány — aranyos homlok, lanyha fürt, a jó vezér, a néma jel, kitől ma kincsem megkerült Fogazz e fürtbe, lelkem és e tömkelegből múltba húzz mint hajdan Ariadne font selymét követte Thézeusz. L­ajh, Uram-Isten, öreg ember vagyok én már s az öreg­ségembe nem igen sikerült sokat átlopnom a fiatal­ságomból. Hanem a forradalmat ma is olyan bolondosan szeretem, mint valamikor, régen és Petőfi Sándort jobban. Jobban, egyre jobban szeretem, busábban és irigyebben e darabos, e vad, e mennyeien nagyságos suhancot. Nincs egyetlen jó arcképe sem, de én látom az ő lázas, paraszti, sovány, fiatal arcát ébren és álmomban. És esküszöm, hogy jól látom, jobban, mint Jókai Ibolya­ szemei s jobban, mint Barabás Miklós — önmagamnak. És nem is akarom hogy mások helyén is lássam Petőfit, de azt el akarom mondani, hogyan látom én. Aranyos, csúnya, diákos magyar Apolló, szilaj, nagy gyermek, egy őszínteség-Etna, mely örökösen ámíttatni szeret. Egy harag-Etna, mely nem tud úgy haragudni s tombolva rombolni, hogy ez ne neki fájjon legfájóbban. Egy osztályozha­­tatlan valaki, egy Petőfi, aki annyira se vitte, hogy azért szeressék, amit ő szeretett. V V Irta: ADY ENDRE , Renaissance 1910 VI/IO.

Next