Szépirodalmi Figyelő, 1860. november-december - 1861. január-október (1. évfolyam, 1-52. szám)
1861-03-20 / 20. szám
308 BELIRODALOM. BULCSÚ KÁROLY KÖLTEMÉNYEI. 1850—1860. Kecskeméten , nyomatott Szilády Károlynál. 1860. (Folytatás.) Ez ábrándos, mindig és minden áron fellengzeni akaró móddal különös ellentétet képez a józan tanirány, mely átvonul szerzőnk összes költészetén. Mi a didaxisnak épen úgy nem vagyunk ellene, mint az emelkedett hangnak, föltéve, hogy mindenik a maga helyén használtatik. Említem feljebb, hogy a jelen gyűjtemény három nagyocska didacticumot is foglal magában; az első mű („Ifjú költőkhöz“) is már az, továbbá a „Költészet korai“ (53.) s végre, mely mindeniknél terjedelmesb: „Eszthetikai tanversezet egy magyar hölgynek“ (291 1.). Mindez ellen nemcsak semmi kifogásunk, sőt az előrebocsájtottak szerint örülünk, hogy valahára nemben, tárgyban, alakban különbözőt látunk az eddigiektől. Kifogás csak az, hogy szerző nem különíti el az előadás nemeit : didaxisában igen föllengős — fellengéseiben igen didacticus. Pedig e kettő : elragadtatás és józanság bajosan fér össze s harmoniátlanságot szül. Hallottunk ugyan már tandithyrambról, forgattunk is belőle mutatványt, hol prózától az óda röptéig minden össze van keverve , hanem e különös M. D. S. (misce, detur,signetur) költői hatásáról még nem hozhatunk ítéletet. Annyi áll, hogy ez ideig a tankölteményt bizonyos józanság s mérséklet jellemezte, mely dithyrambi hevélynek nem igen adott helyet, inkább nyomatékos mondatosságban, az előadás egyenlő szabatos folyamában, a gondolatok rövid, hatályos kifejezésében, a vers mesteri alkotásában (Boileau, Pope stb.) tüntette ki hatalmát. Bulcsu e helyett az alak szaggatottsága, a költői nyelv felcsigázása s némi folytonos raptus által ódás hangban kívánná tartani tankölteményeit, ami, ily hosszú daraboknál, természetesen fárasztó, szerzőre, olvasóra egyaránt. Ezenkívül öszhanghiány keletkezik a negélyzett hevülés meg a józan tanítás között. — Megfordítva, midőn érzelmi költészete váratlanul a tanító hangba esik alá, szintén ugyanaz a harmóniátlanság támad. Például hozhatjuk ez utóbbi esetre legszebb költeményei egyikét, melynek czíme : „Pusztán“ (201.) A felvidéki költő, ellenkezően a Petőfiesdikkel, csak kietlen sivatagot lát az alföld lapályain, hol:„forró lázban szenved a homokos mező, nincs hűvös árnyék, csalit, és fészkén a kis zengedező.“ Fölmerül lelkében a hegyi táj, hova most méginkább vágyik az ellentétnél fogva, s maga a délibáb, melynek költőiségét nem tagadja meg, hanem igaz lorai módon saját vágyai és képzelme tárgyára viszi utat, — maga a délibáb csak azért létez neki, hogy kedves felföldjére emlékeztesse : Mi az a délibáb? ... a puszta tájnak, mely kiteritve alszik, — felföldjöli álma, Hol rajzanak rezge fényes fátyolképek, — Bárcsak el ne szállna! Csalárd tükréből hadd mosolyogna reám Egy felföldi vidék, szülőföldem, képed! Erdőt, szirtet, csermelyt felismernék talán, Mint álmodott szépet. Mindez igen szép, tiszta való költészet. Ellenben a pusztán, nem kevésbbé mesterileg rajzolva : Egy árva kutágas a vidék fejfája, Mint íratlan lapon a felkiáltó jel, — Itt-ott a nyomornak ínséges tanyája, Bekörítve szenynyel. Vendéglátó magyar nemesnek várlakát Viruló kerttel itt hiába keresed : Előtted a betyár sötéten ballag át S szól durván — keveset. De ha már most e valódi költői hangulatból a végén egyszerre hasznossági elmélkedésbe esünk alá, ha azt kérdi költő, mikor fogja az ipar (ízléssel párosulva ugyan, de az mindegy) e sivatag pusztát tündérkertté varázslani, szóval érzés helyébe didaxis jő: daczára minden utilitárius szépségnek, inkább azon másik költő barbár fájdalma mellett maradunk, ki ellenkezően szerzőnkkel felsóhajt : Oh puszta, elvész nemsokára Vadon költészeted! . . . stb. Messze vinne czélomtól, ha szerző tankölteményeit egyenkint részletezni s a bennök foglalt állításokat, tantételeket bonczolni akarnám. Röviden annyit mondok, van azokban jó, de némi fonák is. Aesthetikai nagyobb költeményére azt jegyzem meg különösen, hogy felosztása, berendezése iskolás, kézikönyvi modorra mutat, gyakran rá is lehetne keresni bizonyos compendiumban, melynek menetét szem előtt tartja. Nem hagyhatom szó nélkül a mint e tankölteményt berekeszti, mert fogalom -zavart idézhet elő. Végszavában (340.) igy ír : Az emberiség, édes hölgyem! Imádta hajdan a szép istenét, Majd a vérrel szentelt kereszten Az igazságra emelő szemét. A jövő kor tiszta lehelletén Uj tavaszt látok én kikelni. Hol a közös jó istenének is Fog a költészet énekelni . . . stb. Ha ennek értelme az, hogy a költészet végczélja az ókorban a szép, a keresztyén aera kezdete óta mostanig az igaz, jövőben, szerzőnk óhajtása sze-