Szépirodalmi Figyelő, 1862. május-október (2. évfolyam, 1-26. szám)
1862-09-11 / 19. szám
290 Lesz-e veled szemben? Láthatd-e e testben? . . Maga tudja az isten ! Immár sólymocskádat, Kedves madárkádat, Kit karodon hordoztál, Klárisokkal rakott, Skófiummal varrott Lábzsinóron tartottál — Bocsásd el békével Szegényt, hadd menjen el, Reá ne haragudjál! *) Mielőtt a másik költeményre átmennénk, vizsgáljuk az imént közlöttet kissé részletesebben. Régiségét iályán és versidomán kivül, melyek a XVI. század végére, vagy a XVII. elejére utálnak, legjobban bizonyítja végstrophája, melyben a költő magát vadászsólyomhoz hasonlítja, a melyek régi idők várurai s úrnői által ritka kegyben, kedveltetésben részesültek. A „Klárisokkal rakott, Skófiummal varrott“ sorok is nyilván a régi korra, de egyszersmind a magasabb körök költőjére mutatnak. Hogy e vers írója különben is nem volt a szó szoros értelmében vett nép, de inkább műköltő : azt a stróphák műköltészeti szerkezete, továbbá az egészen elömlő — hogy úgy mondjam — reflectáló szellem is bizonyítja. E költőt meg is merném nevezni, s meggyőződésemben több okból annyira meg vagyok szilárdulva, hogy akár alá merném írni a szerző nevét, ki véleményem szerint nem más, mint a XVI-ik század legkedveltebb magyar költője, kinek művei 1806-ig 22 — ha nem több — kiadást értek : t. i. a bujdosó Balassa Bálint. De hadd lássak ez állításom bebizonyításához Azon versalakot, melyben e költemény írva van, legelőször Balassa használá; írtak ugyan kívüle — őt utánozva — Rimay és Beniczky is ez alakban; de leginkább mégis Balassa használta. Nézzük például fennmaradott költeményei közöl az „Ének a Vé- Igékről“ vagy „Krisztushoz könyörgés, hogy adjon vitézséget“ stb. czimüeket : versalakjuk, sőt irályuk is ugyanaz, egy kéz műveire ismerünk bennök. S ha szemügyre veszszük azon borongó hangulatot, mely az egészen elömlik, s a természet kedvelését, mely főleg a második strophában nyilatkozik , önkénytelenül Balassára kell ismét gondolnunk, mint a búbánatnak és természetnek akkori legihlettebb dalnokára. Találunk ugyan borongását azon korban több költőnél, például Rimaynál is , de ez nem a Balassa homályos, rejtelmes, ábrándba ringató, méla borongása. A jelen költeményt Balassa, mint látszik, bucsúdalul irta kedveséhez s mély kedélyének főeleme, a borongó szelid bánat, mégis annyira erőt vesz rajta, hogy a hat első stróphában kizárólag saját baját, szenvedéseit vázolja, s csak az utolsó három versszakban tér át oda, ahová ezúttal főczélja vala, t. i. elhagyandó kedveséhez. E körülmény is igen jellemző. Hasonlítsuk azonban e dal hangulatát Balassa más, fennmaradott dalaiéhoz. Az első versszakokban „boldogtalanságát, nagy kínjait, ifjúsága beborultát, szomorú sorsát, könnyei hullását, örökös baját emlegeti, a harmadik versszakban még testi szenvedéseit is felhozza. Ugyan ő egyéb műveiben igy szól : „Reménytelenségben ne hagyj elsülyednem“ (Lelkem mint Noé galambja stb. czimü verse.) Tovább : „Búnál kik egyebet nekem nem nyertetek.“ (Bucsúének.) „Mertem bujdosni az nagy bú és szemérem.“ (Bujdosóknak való ének.) „Éneklem ezeket megkeseredett szívvel.“ (Könyörgés.) Ugyanott „Sükni könnyes szemeit figjalgatását“ is emlegeti, s a második versszakban igy szól : „Az én búsult lelkem nyavalyás testemben Tétova bujdosik, mint madár szélvészben, Akar esni kétségben *) E költemény, mint Debreczenből értesülök, megvan ugyanott a nagyérdemű Lugosy József gyűjteményében, egy 1790 iki ponyvairodalmi nyomtatvány versei között, „Második ének“ czim alatt, másolatát vettem, azonban azt látom belőle, hogy első és utolsó versszaka össze-vissza van kuszálva, mindazáltal a többi versszakok némely helyei az akadémia tárában lelt kéziraténál erőteljesebbek lévén, közlésemnél e helyeket felhasználtam. T. K.