Szépirodalmi Közlöny, 1870 (1. évfolyam, 1-38. szám)
1870-09-15 / 24. szám
I. évfolyam. 24. szám. 1870. szeptember 15. SZÉPIRODALMI KÖZLÖNY. IRODALMI, SZÉPMŰVÉSZETI ÉS KRITIKAI HETILAP. GONDOLATTÖREDÉKEK A DRÁMÁRÓL. in. Egy jelenet, melyben az anyának el kell válnia gyermekétől, ki a csatatérre megy , kényekre fakaszt egy nőt és egy gyermeket egyaránt. Miért? Alert a nő lelkében átélt vagy átélhető érzelem jött szélire, a gyermek pedig a másik oldalát veszi fel a dolognak, az anyjától való elválás keserűségét és meg van hatva. Nem lehet oly rideg felfogásunk az emberi természetről, hogy csak egoismust lássunk mindenütt. „A részvét az egoismus ellen ellensúlyozó gyanánt belénk oltott ösztön“ —mondja Hartmann. És mégis Hartmann a részvétben is lát önzést. Ha mások fájdalma fájó érzést kelt bennünk, ez a részvét önzetlen és nemes vonása; de ha örömre gerjeszt azon tudat, hogy mi más helyzetben vagyunk, ez az önző oldal. Minthogy pedig — így okoskodik tovább Hartmann — a költőnek a természet által prometheusi láncokkal ránk vert önzés bilincseiből kell magasabb régióba ragadni az embert, nem szabad a költőnek a részvét ezen oldalát érinteni. Sőt a félelem, a drámai érzések másodika, melyről mindjárt szólunk, még nagyobb önzés, mert benne nem egyéniségünket terjesztjük ki a máséra, hanem félünk attól, hogy ugyanezen sors ránk is bekövetkezhetik; mindezen hatások pedig erősebb nyilatkozatot nyernek a megrázási vagy megindításban: ez kevésbé önző , mert ez általánosítja a hőst érő szenvedéseket, csapásokat és mint abstrakt esélyeket félt. Valami végzetes hatalmat érezünk az emberi életbe bejátszani és ezért egész valónkban megindulunk. Érezzük, hogy a necessitas dura lexe alatt vagyunk. A sorssal állunk szemben esnem a gondviselő vezetéssel. Mindezen lélektani eszmemenet arra szolgál, hogy a dráma, különösen a tragédia lényegét másban keresse, mint a részvét és félelem felköltésében. Ugyanis, szerinte, az aesthetikai gyönyör nem állhat kellemetlen érzésekből csupán ; ezeknek felköltése csak átmeneti és sietünk a végmegoldáshoz, melyben a fájó érzelmek magasabb öszhangba olvadnak át és megnyugváshoz vezetnek. Nem lehet átmeneti accordnál megállani, nem lehet fájón rezgő húrjaival hagyni a lelket. Az aesthetikai gyönyör alapja az öszhang. Ez okoskodás egészen lélektani alapon vezet a tragikum lényegéhez, de a görög tragédia által kitűzött cél: a részvét, félelem és talán szánalom felkeltése, hogy a szenvedélyek nemesülése, tisztulása álljon be, azért a mondottak dacára igaz marad. Ugyanis nem mondhatni a részvétet és félelmet önző érzelmeknek. A részvét épen kiragadtatás a concret, egyénies korlátaiból az általános emberihez és épen azért hangsúlyoztuk fennebb , hogy csak a lélek természetes állapotából folyó érzelmek költenek részvétet. Tehát a részvét felköltésének a drámai hatásnál csak nemesítő oldala van. Azon néz pont, hogy a fájó érzések is az átmeneti accord hatásával bírnak, igaz, mert a megnyugvás a katastropha után nélkülözhetetlen, mérve egy jól megírt szomorújátéknak. A félelem is, mely mindjárt a részvét után jő , nem egyéb , mint a drámai hős iránt való nagyobb érdeklődésünk. Akkor már az illusió becsal a darabba és a szereplő hős helyzetébe tesszük át magunkat, akkor szeretjük és féltjük. Tehát nem magunkat féltjük, hanem félünk azon kimaradhatlan katastrophától, melynek a conflictus természetéből okvetetlenül be kell állani. Ez az érzelem már megrendítő hatással van. A görög tragédia mily nagy súlyt fektetett ez érzelem felkeltésére, kitűnik azon valódi magas költészetből , mely az oceanidák dalán átrezeg. A conflictus a kényszerűség vastörvényei tünteti ki ; kitünteti, hogy a kényszerűség az egyéni szenvedély azaz objectív megállapított világrenddel szemben megsemmisül. Ezt nevezte a görög anankhénak. Ez uralkodik a természet és ember felett egyaránt, íme eljutottunk a dráma által felköltött ér-