Szépirodalmi Közlöny, 1870 (1. évfolyam, 1-38. szám)
1870-12-08 / 36. szám
SZÉPIRODALMI KÖZLÖM. IRODALMI, SZÉPMŰVÉSZETI ÉS KRITIKAI HETILAP. EGY OROSZ NÉPKÖLTŐ. (KOLYCOV ELEK.) II. Ily élet terhe alatt méltán zenghető meg a költő csöndes magányában szomorú életét, s dala csak visszhangja volt benső gyötrelmeinek; s e visszhangokat mindenki felfogta, a költő néma fájdalma meghatotta a közönséget. Irodalmi első föllépte közel sem volt olyan, hogy a nagy közönség már a kezdő iránt nagy reményeket táplált volna; de azt sem lehet mondani, mintha a közfigyelmet magára nem vonta volna, noha e figyelem őt csak mint eredeti tüneményt illető. — A költők valódi méltatásához idő kivántatik, csak az a sajnos, hogy sokakra nézve ez idő haláluk után jön meg. Kolycov Elek már életében is érezte, hogy a közönség nem tekinti őt egyszerű versfaragónak, halála után pedig a kritika az elsők után helyezé. Kolycov az orosz irodalom azon szakában lépett fel, midőn „ifjú tehetségekétől csak úgy hemzsegett az irodalom s e tekintet maga is számitásba veendő; mert mint mindenütt észlelhető, úgy Oroszországban is meg volt, hogy Puskin föllépte után egész sora támadt az íróknak, kik a nagy költőt utánozva, eredetiségük által akartak kitűnni versenytársaik fölött. Az oly irodalomban, mely ifjúi korát éli s még megállapodottnak nem tekinthető, minden újdonság figyelmet kelt. Kolycovban volt annyi tehetség, hogy már kezdetben, föllépte alkalmával is, mint újdonság figyelmet ébresztett maga iránt. A közönség 1835-ben kezdte őt ismerni, midőn költeményeit egy kis kötetben kiadta, melyeknek fele sem viselte magán az önálló tehetség nyomait, mert önálló teljes kifejlődésének ideje csak 1836-ra esik. Mindamellett is a figyelem, melylyel Kolycov iránt sok író, köztök az ősz Zsukovszky, sőt maga Pusjkin is, viseltetett, a közönségben csakhamar visszhangra talált. Az 1836-ik évtől költemé-nyei a legjobb lapokban jelentek meg, minek valának akkoriban a Kortársak (Szovremennik), Honfi (1838), A moszkvai figyelmező (1838 — 1839), később pedig nagyobb részt a Hazai naplóban, és a Korány cimű almanachban. A mi már költészetét illeti, az három osztályra osztható. Az elsőbe azon darabjait sorolhatjuk, melyek egyszersmind kísérletei is valának s csak annyiban érdemelnek figyelmet, hogy csinos formában énekel meg elvont eszméket vagy köznapi tárgyakat, mik közt sok jó gondolat van bár, de az egészben kevés az összhang. Hivatása őt határozottan a népköltészet mezejére utasítá, de Kolycov tagadta az orosz népdalok költészetét, s azt állítá, hogy az orosz népköltészet nagyon durva s nem is nemzeti, hanem bolgár. E felfogás szűk ismeretkörének róható fele egyrészt annak is, hogy a népköltészeti kincseket Oroszországban is csak két évtizeddel később gyűrték össze, mert az akkoriban ismert népdalok kevés számuknál fogva nem nyújtottak a népköltészetről teljes fogalmat. Szerencsére kezébe akadtak Zelving báró költeményei, és minő nagy öröme volt, midőn azok közt valódi orosz népdalokat is talált. E perctől kezdve több figyelemre méltatta a dalokat s folytonos olvasás által ismeretköre szélesülyén, annyira megkedvelte a népdalokat, hogy ilyeneket írni maga is megpróbálkozott. Egy év múlva, vagyis 1830-ban, már szellemének egész erejét csillogtató dalaiban s ezekkel kisérte meg utóbb nyilvános föllépését, mi teljes sikert hozott. Ez időben írta ily című dalait: „Ne csattogj csalogány,“ „Ne hullámzál kalász,“ mely dalaiban első szerelme bánatát és szülőfölde szépségeit rajzolta. E dalokkal megnyitotta az orosz népdalok sorozatát. Kolycov fölléptéig az orosz irodalomban 71