Szépirodalmi Közlöny, 1870 (1. évfolyam, 1-38. szám)

1870-12-08 / 36. szám

SZÉPIRODALMI KÖZLÖM. IRODALMI, SZÉPMŰVÉSZETI ÉS KRITIKAI HETILAP. EGY OROSZ NÉPKÖLTŐ. (KOLYCOV ELEK.) II. Ily élet terhe alatt méltán zenghető meg a költő csöndes magányában szomorú életét, s dala csak visszhangja volt benső gyötrelmei­nek; s e visszhangokat mindenki felfogta, a költő néma fájdalma meghatotta a közönséget. Irodalmi első föllépte közel sem volt olyan, hogy a nagy közönség már a kezdő iránt nagy reményeket táplált volna; de azt sem lehet mon­dani, mintha a közfigyelmet magára nem vonta volna, noha e figyelem őt csak mint eredeti tü­neményt illető. — A költők valódi méltatásához idő kivántatik, csak az a sajnos, hogy sokakra nézve ez idő haláluk után jön meg. Kolycov Elek már életében is érezte, hogy a közönség nem tekinti őt egyszerű versfara­gónak, halála után pedig a kritika az elsők után helyezé. Kolycov az orosz irodalom azon szakában lépett fel, midőn „ifjú tehetségekétől csak úgy hemzsegett az irodalom s e tekintet maga is számitásba veendő; mert mint mindenütt észlel­hető, úgy Oroszországban is meg volt, hogy Puskin föllépte után egész sora támadt az írók­nak, kik a nagy költőt utánozva, eredetiségük által akartak kitűnni versenytársaik fölött. Az oly irodalomban, mely ifjúi korát éli s még megállapodottnak nem tekinthető, minden új­donság figyelmet kelt. Kolycovban volt annyi tehetség, hogy már kezdetben, föllépte alkal­mával is, mint újdonság figyelmet ébresztett maga iránt. A közönség 1835-ben kezdte őt ismerni, midőn költeményeit egy kis kötetben kiadta, melyeknek fele sem viselte magán az önálló tehetség nyomait, mert önálló teljes ki­fejlődésének ideje csak 1836-ra esik. Mindamel­lett is a figyelem, melylyel Kolycov iránt sok író, köztök az ősz Zsukovszky, sőt maga Pus­­j­kin is, viseltetett, a közönségben csakhamar­­ visszhangra talált. Az 1836-ik évtől költemé-­­­nyei a legjobb lapokban jelentek meg, minek valának akkoriban a Kortársak (Szovremennik), Honfi (1838), A moszkvai figyelmező (1838 — 1839), később pedig nagyobb részt a Hazai nap­­ló­ban, és a Korány cimű­ almanachban. A mi már költészetét illeti, az három osz­tályra osztható. Az elsőbe azon darabjait sorol­hatjuk, melyek egyszersmind kísérletei is va­lának s csak annyiban érdemelnek figyelmet, hogy csinos formában énekel meg elvont eszmé­ket vagy köznapi tárgyakat, mik közt sok jó gon­dolat van bár, de az egészben kevés az összhang. Hivatása őt határozottan a népköltészet mezejére utasítá, de Kolycov tagadta az orosz népdalok költészetét, s azt állítá, hogy az orosz népköltészet nagyon durva s nem is nemzeti, hanem bolgár. E felfogás szűk ismeretkörének róható fel­e egyrészt annak is, hogy a népköl­tészeti kincseket Oroszországban is csak két évtizeddel később gyűrték össze, mert az ak­koriban ismert népdalok kevés számuknál fogva nem nyújtottak a népköltészetről teljes fogal­mat. Szerencsére kezébe akadtak Z­­elving báró költeményei, és minő nagy öröme volt, midőn azok közt valódi orosz népdalokat is ta­lált. E perctől kezdve több figyelemre mél­tatta a dalokat s folytonos olvasás által ismeret­köre széles­ülyén, annyira megkedvelte a nép­dalokat, hogy ilyeneket írni maga is megpróbál­kozott. Egy év múlva, vagyis 1830-ban, már szellemének egész erejét csillogtató dalaiban s ezekkel kisérte meg utóbb nyilvános föllépését, mi teljes sikert hozott. Ez időben írta ily című­ dalait: „Ne csattogj csalogány,“ „Ne hullámzál kalász,“ mely dalaiban első sze­relme bánatát és szülőfölde szépségeit rajzolta. E dalokkal megnyitotta az orosz népdalok soro­zatát. Kolycov fölléptéig az orosz irodalomban 71

Next