Szépirodalmi Közlöny, 1870 (1. évfolyam, 1-38. szám)
1870-05-05 / 5. szám
I. évfolyam. 5. szám, 1870. május 5. SZÉPIRODALMI KÖZLÖNY. IRODALMI, SZÉPMŰVÉSZETI ÉS KRITIKAI HETILAP. AZ UJ ZENEIRÁNYRÓL TEKINTETTEL A MAGYAR ZENÉRE. Két zeneszerző vált ki egyéni tulajdonai következtében és működésének hatása folytán a művészet terén újabb időkben és igyekezett befolyást gyakorolni pályatársaira, mely befolyás akár mily különböző volt légyen , végeredményében hasonlított. Mindkettő buzgó tanítványokat és híveket szerzett az illető zeneszerzőnek és fokozta az utóbbiak által előmutatott sikert, akár valódi érdemében akár felületességében és ledérségében keressük ezt. Offenbach és Wagner között szembeötlő és minden legcsekélyebb magyarázatot is nélkülözni tudó különbség létezik, de senki sem fogja tagadni, hogy Offenbach barátjai még mesterkéletlenebb, még fölületesebb, még könnyebb és rövidebb módon bánnak el a zenével mesterüknél, míg Wagner hívei az utóbbi által elért hatást minden áron és minden kitelhető eszközzel fokozni kívánják. E fokozat, melyet az eredmény hasonlatossága gyanánt mutatunk ki, azonban ismét két külön eredményt vont maga után: Offenbach barátjaitól elvonta a nemesebb zene iránti érzéket, Wagner követőiben meggyőződéssé érlelte ama nézetet, hogy az uj zeneirány termékein kívül más zenéről még csak szólni sem érdemes. E szélsőség ott a hanyatlás bizonyítéka, itt buzgalomból ered és természetes következménye az uj által gyakorolt varázs befolyásának. Azonban, akármily természetesnek is lássék a szélsőség, a Wagner- követők egyoldalúságából származik és azt mutatja, hogy könnyebb az uj tan kőeszközeivel megbarátkozni, mint titkába és költőiségébe hatolva szellemét is — fölfogni. Mindenki elégségesnek véli a külhatást és elsajátítván az erre szükségelt készleteket, valódi apostolnak tartja magát és kész szembeszállni minden előítélettel. De e körülmény nem igen alkalmas az új zeneirány népszerűsítésére. A zenekart folytonos működésben tartani, a különféle hangszer-csoportulatok váltakozását szüntelen ismételni, az egyes hangszereket fölváltva külön és minél sajátságosabb rythmikával szólamhoz vezetni, kellő fokozásról gondoskodni,—habár kizárólagosan a rézhangszerek fölzajlása idézi elő,—folytonos hullámzásban tartani a zenekart s e nagy hangtestet valódi árapályként fejleszteni vagy fogyasztani, főérve ez apostoloknak. Holott Wagner ezenkívül s főleg egy egységes gondolat s ebben egy dallamot képviselő vezérfonal indokolt keresztülvitelére helyezi a fősulyt. Innen ama hatás, melyet Wagner dalművei mindenkire gyakorolnak; innen ama nagy befolyás, mely alól e zenével szemközt csak ritka zeneszerző menekülhet, és innen végre ama jogosultság, melynélfogva az új irány főképviselőjéül kiválólag Wagnert tekintjük. Mert a dalmű terén Gluckot illeti a dicsőség a szöveg és zene olynemű egyesítésében, mely egy bizonyos kifejezésnek megfelelve kellő drámaisággal nyilvánuljon, míg a szöveg nélküli zenében Berlioz törte meg a merészebb és minden színezetre alkalmas hangszerelés ösvényét. És elfogultság vagy legjobb esetben tudatlanság volna hinni, hogy itt is valami Columbus-tojáshoz hasonló műveletet vitt volna véghez Gluck a dalmái igazság megalapítása által. A múlt század francia írói és nevezetesen egy La Harpe, egy Beaumarchais, egy D’Alambért nem egyszer fakadtak ki a dalmű nevetséges volta ellen és különösen Beaumarchais a „Sevillai borbé ly “ -hoz írt élőbeszédében részletesen is kimutatja ama visszásságot, mely a szavak örökös ismétléséből, a versszakok természetellenes fölforgatásából származik. Gluck tehát csak a kor kivonatának tett eleget, midőn a szöveg és zene élethű összepárosításával a dalműben eddig uralgott ellenmondásokat megszünteté. Hogy végkép ki nem irtható, és hogy kezdeményezése dacára a dalmű régi ziláltsága szöveg és zene között megmaradt, az.