Szépművészet 3. (1942)

1942 / 11. szám - Bende János: Az első művészeti kiállítások Magyarországon

suttogása. S mily utánozhatatlanok romjai, levegője. Alakjai ellen ugyan lehetne némi kifogás, de az a többi tökély mellett elenyészik“. A bécsiek közül Schiavoni Natale olasz származású művészről ír nagy elragadtatással: „Le a kalappal uraim! Ez olly név, mely a pesti műkiállításon Markó után első helyet vívott ki magának. E teremben mind­járt egy Madonnát látunk tőle, ki habár nagyon földi, habár arcvonalmain nem látszanak is ki a buzgó szent ihlés szárnyai, ha nem ömlik is el rajta ama mély val­lásos titkály, melyben az ég tükrözi magát, s a földnek az égit mutatja, de színezete, puha s lágy ecsete, a szí­nek bájoló egybeolvasztása által mégis meglepő. Rajza tiszta, stylje fellengős, kifejezése erő- és bájteljes“. A nagyobbik teremben Danhausernek, „a bécsi iskola egyik matatorának“. Anyai öröm - képét erő­sen kifogásolja. Itt Neefe Hermann „architektúrás darab“-ját találja a legjobbnak s így ír róla: „Elmélyedve és bámulva áll az e­mber a magas, nagyszerű ívhajlások előtt, s a mesterileg előteremtett Perspektive által végtelen holdvilágította távolba vész el a szem“. Az ötödik teremben megdicséri Alexievics Miklós­nak „Stankovics István metropolitává választása“ c. kompozícióját és Hóra hazánk fiát, kitől „két némbeli arckép van a művész sajátságos szorgalmával dol­gozva“. A cikkíró végül köszönetet mond a nemes mű­vészi egyesületnek „azon szép élvezetért, mellyet ez intézetnek életbeléptetése által szerzett“. A Honművész néhány héttel később újabb cikket közöl az akkor már bezárt kiállításról, mégpedig a hivatásos műbírálónak tekintett Novák Dániel „cs. kir. akadémiai művész és architectus“ tollából. A ké­sőbb oly dicstelen véget ért Novák (a szabadságharc alatt mint osztrák kémet kivégezték) már nem ír ilyen lelkesedéssel a kiállításról, sőt ugyancsak megkritizálja azt. Szerinte „a beküldött műdolgozatok között olly si­lányak voltak, hogy a bécsi akadémia tanítványainak leg­gyengébbje is azt magáénak vallani irtózott volna“. A vízfestmények között különösen Alt­ Jakab és Rudolf mű­veit dicséri. Ezeken különösen jó „a merész bánásmód a színek felhordásában, a színelő, színközép és színfenék eszes felosztása a perspektíva szabályai szerint“. Általában csak a külföldieket dicséri, a magyar művészeket erősen leszólja s azt ajánlja nekik, hogy kiállítás helyett egyelőre inkább még tanuljanak. Barabást is szigorúan megbírálja, csak Markót di­cséri, kinek képei szerinte „Ruisdael, Hackert, Ever­­dingen tájfestményeivel méltán vetekedhetnek. A Staf­fage olly jó, hogy nagyítóüveggel megtekintve Teniers alakjaival a próbát kiállják“. Einstenek a tájképeit kifogásolja s azt tanácsolja neki, „hogy át nem hágva a korlátot, az arc s egyes alakok festésénél megállapod­jék, nehogy eddig szerzett érdemei csonkulást szenved­jenek“. A külföldiek közül különösen Möller „dolgoza­tát“ és Krämer „műszüleményét“ dicséri, továbbá Per­­ger Antal életképét, „mellyben sok humor van, miáltal képes az letartóztatni a vizsgálónak figyelmét“. Hossza­san foglalkozik Danhauser József kompozíciójával, mely Liszt Ferencet ábrázolja Paganini, Rossini, Hugo Viktor, George Sand és Dumas Sándor társaságában és sok minden oda nem tartozó dolgot belemagyaráz a képbe. Összevetve az elhangzott bírálatokat, megállapít­hatjuk, hogy az első pesti kiállítás — az 1830-i és 34-i kis „műkitételeket“ nem tekinthetjük öncélú kiállításoknak — az akkori viszonyok szerint jó köze­pes színvonalú lehetett, mennyiség tekintetében pedig elég gazdag volt, mivel 7 szobormű, 4 üvegfestés, 29 porcellánfestés, 3 krétarajz és 278 olajfestmény szerepelt rajta. Természetes, hogy nem lehetett oly elsőrangú, mint a külföldi nagyvárosok kiállításai, „hol a közönség e kétdús élményben már számos év óta részesült“, de kezdetnek elég jó volt. A pestiek meg is voltak vele elégedve, szorgalmasan látogatták s a kiállítás hatása alatt a műegylet fizető tagjainak száma 1200-ra emelkedett. BENDE JÁNOS 262

Next