Szociológia 1987
2. szám - Tanulmányok - Hegedűs József—Manchin Róbert: Az üdülőterületek expanziója (1965-1975) (Egyéni és kollektív stratégiák)
apparátus (földhivatalok, Tsz-ek stb.) által kontrollált folyamat, amely meglehetősen vontatottan haladt volna az 1500 négyzetméteres minimális teleknagyság mellett. Az 1968-as rendelet (amely egyértelműen a MÉM koncepció érvényesülését jelentette) a zártkerti „üdülőterületek” két típusának kialakításához vezetett: az egyik a már létező üdülőterületek külterületeinek felparcellázását, a másik nagyvárosok környékén hétvégi parcellák kialakítását eredményezte. A már kialakult üdülőterületek környékén lévő zártkertek felparcellázási folyamata mögött klasszikus „spekulációs” várakozás húzódott meg. Mégpedig az az elképzelés, hogy a zártkertek beépülése elengedhetetlenné teszi a terület átsorolását, ami viszont a telek értékének növekedéséhez vezet. A 70-es évek második felében az utóbbi folyamat elérte a közép- és kisvárosokat is, amelyek azonban kialakításuk módja, a tulajdonosok társadalmi összetétele és fejlesztési lehetőségei miatt egy harmadik típust képviseltek. Nem elhanyagolható további következménye volt ennek a rendeletnek, hogy a MÉMés a gyakorlatilag alárendelt Földhivatal) autonóm módon alakíthatott ki új üdülőterületeket (általában a helyi tanács nyitt vagy hallgatólagos egyetértésével) megelőzve az EVM és megyei tanácsi vezetést, így a telkek elosztása is kikerült az utóbbi döntési-hatalmi szint kezéből. Egy 1977-ben, majd 1981-ben hozott rendelet következtében az EVM visszaszerezte pozícióit, de akkorra már a zártkerti üdülőterületekkel mint adottságokkal kellett számolni. Az 1981-es rendelet három típusba sorolta a zártkerteket: I. távlatban belterületté váló; II. rekreációs igényeket is kielégítő; III. tisztán mezőgazdasági célú területek. A rendelet értelmében a távlatban belterületté váló és az üdülési funkciójú zártkertekre építési tilalmat rendeltek el a rendezési tervek elkészültéig. A rendezési terv pedig egyértelműen az EVM hatáskör kiterjesztését jelenti, olyan szabályozást, amelyben a döntő szó a tervezői-tanácsi apparátusé. Bár kérdéses, hogy ezzel nyert vagy vesztett-e az EVM, hiszen ezáltal inkább gondjai növekedtek, mintsem a „hatalma”. Például a zártkertek parcellázása során senki sem biztosította a közösségi területeket (megfelelő szélességű utak, infrastrukturális létesítmények területe stb.). A makroszintű szabályok inkább szabaddá tették az utat az üdülőingatlanok terjedési folyamata előtt, semmint hogy elindították volna vagy állandó motivációit jelentettek volna e folyamatban. De nem szabad megfeledkeznünk a pozitív hatású szabályozók mellett arról sem, hogy ezekkel egyidőben olyan beavatkozási kísérletek is történtek, amelyek egyes térségekben fékezni kívánták a folyamatot. Ezek a fékek valójában nem bizonyultak hatékonynak, mivel többnyire már csak akkor jelentek meg, amikor a folyamat (üdülési funkció terjedése) előrehaladott állapotban volt. Például a Zalakaros környékén lévő zártkertekben 1979-ben építési tilalmat rendeltek el a rendezési terv elkészültéig. A zártkerti telkek nagyság szerinti összetétele egyértelműen az üdülési szerepkör gyors terjedéséről tanúskodik. A telkek 26 százaléka 720 négyzetméter alatti (durván 200 négyszögöles), míg csupán 33 százalék nagyobb 500 négyzetméternél. Az új rendelkezéseknek megfelelő nagyságú területtel csupán az összes telek 15 százalékának megfelelő ingatlanok rendelkeznek. A rendezési tervek jelentős része implicit korlátozó szándékot tartalmaz. Az üdülőterületi tervek fontos eleme, hogy meghatározzák az adott terület ökológiai adottságainak megfelelő üdülőnépességet. Ez az „optimális” népességszám egy bizonyos ponton túl az üdülési funkció terjedésének korlátját kell hogy jelentse, hiszen elvileg olyan tervfajtáról van szó, amely akár helyi, akár megyei, akár országos szinten fogadták is el, kötelező érvényű. A központi hatóságok e tervek megsértését elnézően kezelik, nem kis részben azért, mert gyakran maguk is felelősek és érdekeltek ezek túllépésében. Ezeknek a terveknek mérsékelt korlátozó funkciója összefügg a tervek realitásának kérdésével. A gyakori tervmódosítások10 arról tanúskodnak, hogy azok nem számolnak kellő