Tanulmányok a neveléstudomány köréből 1971
Földes Éva: A neveléstörténet tárgya, funkciója a pedagógia táguló határaival, elágazó problematikájával összefüggésben
„Tudományos szempontból is a legmegbízhatóbb módszer, a legfontosabb az, hogy ne feledkezzünk meg az alapvető történelmi összefüggésekről, s minden kérdést abból a szempontból vizsgáljunk, hogyan jött létre a szóban forgó jelenség a történelem folyamán, milyen főbb szakaszokon ment át a fejlődése során, s ennek a fejlődésnek a szempontjából vizsgáljuk meg, hogy mivé lett most.” Valamely társadalmi kérdés vizsgálatánál — fűzte tovább Lenin e gondolatot — azt . csak akkor közelíthetjük meg helyesen, csak akkor férkőzhetünk hozzá megbízhatóan és biztonsággal, ha történelmi visszapillantást vetünk annak egész fejlődésére”. Ha az előbbiekben feltett kérdés vagy kérdések teljes történeti áttekintésére ebben a keretben nem is vállalkozhatunk, néhány olyan történeti példát próbálunk kiemelni, amelyeket alkalmasaknak vélünk álláspontunk illusztrálására. A neveléstörténet nemcsak nálunk, de bizonyos mértékben világszerte „évfordulós” tudomány. Még azokban az országokban is, ahol egyébként rendszeres, szervezett neveléstörténeti kutatások folynak, egy-egy évforduló közeledtével fellendül egy életmű, esemény, vagy eseménysor kutatása. Különösen vonatkozik ez a kerekszám is évfordulókra. 1970-ben két ilyen kerekszámú elsődlegesen neveléstörténeti évfordulóra is sor került, nem szólva most az 1970-es év számos nagy jelentőségű - a neveléstudományt is érintő, de elsődlegesen mégis más jellegű — évfordulójáról. Ez a két neveléstörténeti évforduló, amelyet a Nemzetközi Nevelésügyi Év keretében ünnepeltek meg: Маша Montessoli születésének századik és Comenitis halálának háromszázadik évfordulója, amelyek mindegyike sajátos kitekintést nyújtott a neveléstörténet tárgyának értelmezése és művelésének interdiszciplináris szükségessége szempontjából egyaránt. Az időrendben első, a szeptemberi Montessori-évforduló tanulságai több vonatkozásban túlterjednek az előbbi szempontokon, s az egész polgári pedagógia különösen pedig a századforduló körül kialakuló s napjainkig ható pedagógiai irányzatok — megítélésével kapcsolatosak. Statikus képek, sémák rögződtek a tudatunkban, még azokéban is, akik valaha a magunk pedagógiai tevékenysége során tapasztaltuk egy-egy irányzatnak a maga idején haladó voltát, vagy legalább törekvését a haladásra. Nem vettük eléggé figyelembe Lenin útmutatását, amely szerint: „A történelmi érdemeket nem aszerint szokták megítélni, hogy mit nem adtak a történelmi személyiségek a mai követelményekhez viszonyítva, hanem aszerint hogy mi újat adtak elődeikhez képest.”.