Tanulmányok a neveléstudomány köréből 1971

Földes Éva: A neveléstörténet tárgya, funkciója a pedagógia táguló határaival, elágazó problematikájával összefüggésben

„Tudományos szempontból is a legmegbízhatóbb módszer, a legfontosabb az, hogy ne feledkezzünk meg az alapvető történelmi összefüggésekről, s minden kérdést abból a szempontból vizsgál­junk, hogyan jött létre a szóban forgó jelenség a történelem folya­mán, milyen főbb szakaszokon ment át a fejlődése során, s ennek a fejlődésnek a szempontjából vizsgáljuk meg, hogy mivé lett most.” Valamely társadalmi kérdés vizsgálatánál — fűzte tovább Lenin e gondolatot — azt .­­ csak akkor közelíthetjük meg helyesen, csak akkor férkőzhetünk hozzá megbízhatóan és biztonsággal, ha történelmi visszapillantást vetünk annak egész fejlődésére”.­ Ha az előbbiekben feltett kérdés vagy kérdések teljes tör­téneti áttekintésére ebben a keretben nem is vállalkozhatunk, néhány olyan történeti példát próbálunk kiemelni, amelyeket alkal­masaknak vélünk álláspontunk illusztrálására. A neveléstörténet nemcsak nálunk, de bizonyos mértékben világ­szerte „évfordulós” tudomány. Még azokban az országokban is, ahol egyébként rendszeres, szervezett neveléstörténeti kutatások folynak, egy-egy évforduló közeledtével fellendül egy életmű, ese­mény, vagy eseménysor kutatása. Különösen vonatkozik ez a kerek­szám is évfordulókra. 1970-ben két ilyen kerekszámú elsődlegesen neveléstörté­neti­­ évfordulóra is sor került, nem szólva most az 1970-es év számos nagy jelentőségű - a neveléstudományt is érintő, de elsőd­legesen mégis más jellegű — évfordulójáról. Ez a két neveléstörté­neti évforduló, amelyet a Nemzetközi Nevelésügyi Év keretében ünnepeltek meg: Маша Montessoli születésének századik és Comenitis halálának háromszázadik évfordulója, amelyek mind­egyike sajátos kitekintést nyújtott a neveléstörténet tárgyának értelmezése és művelésének interdiszciplináris szükségessége szem­pontjából egyaránt. Az időrendben első, a szeptemberi Montessori-évforduló tanul­ságai több vonatkozásban túlterjednek az előbbi szempontokon, s az egész polgári pedagógia különösen pedig a századforduló körül kialakuló s napjainkig ható pedagógiai irányzatok — meg­ítélésével kapcsolatosak. Statikus képek, sémák rögződtek a tuda­tunkban, még azokéban is, akik valaha a magunk pedagógiai tevé­kenysége során tapasztaltuk egy-egy irányzatnak a maga idején haladó voltát, vagy legalább törekvését a haladásra. Nem vettük eléggé figyelembe Lenin útmutatását, amely sze­rint: „A történelmi érdemeket nem aszerint szokták megítélni, hogy mit nem adtak a történelmi személyiségek a mai követelmé­nyekhez viszonyítva, hanem aszerint hogy mi újat adtak elődeikhez képest.”.

Next