Társadalomkutatás 1985 - A MTA Gazdaság- És Jogtudományok Osztályának folyóirata

1985 / 2. sz. - Tanulmányok - Ágh Attila: A politikai konfliktusok elméletéhez

megszületett az „általános konfliktuselmélet".5 Az általános konfliktuselmélet ambí­ciói jóval túlnőttek az ötvenes évek végén már határozottan jelentkező szociológiai konfliktuselméleten,­ s jobbára az általános rendszerelmélet biológiai indíttatású kon­cepcióhoz kapcsolódtak, illetve attól a játékelmélet stb. irányába vezettek (A Rapo­­port). Egészében véve kezdetektől fogva a konfliktuselmélet két fő iránya alakult ki. Az első irányzat a tradicionalista-klasszikus konfliktuselméletek, amelyek főleg jogi, fi­lozófiai, történelmi és általános szociológiai megközelítésben tárgyalják a konfliktusok megalapozottságát, tehát főleg egy „konfliktus-filozófiát" adnak (főleg a nemzetközi konfliktusok elméletében erős ez az irányzat, mint H. Morgenthau, G. Kennan, J. Frankel munkássága); a másik irányzat modernista-scientista, amely strukturalista­­funkcionalista megalapozottságú és matematizált-formalizált megközelítésre törekszik, egyesítve a „konfliktus-empíriát" a „konfliktus-matematikával'' (főleg a társadalmi-poli­tikai, illetve a gazdasági élet tanulmányozására törekedve, K. Boulding, A. Rapoport, M. Kaplan, Q. Wright munkásságában). Az általános konfliktuselmélet legismertebb és legbefolyásosabb képviselőjének K. Boulding tekinthető. Boulding a konfliktus általános modelljét akarja kidolgozni, s formalizált apparátussal úgy megragadni, hogy minden egyes esetre alkalmazható le­gyen. Konfliktuselméletének lényegi vonása a biologizáló, szociáldarwinista megközelí­tés, mivel a konfliktus alapjának és végső okának a „létért való harc”-ot tekinti a társa­dalomban. Boulding szerint a tudatosított és végigharcolt ellentmondások és érdeküt­közések jelentik a konfliktusokat, vagyis a konfliktus olyan „szituáció, amelyben a fe­lek tudatosítják potenciális pozícióik vagy állapotaik összeegyeztethetetlenségét, s olyan pozíció megszerzésére törekszenek, amely kizárja a másik törekvéseit"­. Általá­nos konfliktuselmélete szerint a társadalmi konfliktusoknak három nagy csoportja van a felek szervezettségi szintje szerint: az egyén, a csoport és a szervezet szintjén ját­szódhatnak le konfliktusok, s mivel a csoport szervetlen struktúrájával szemben a szer­vezetnek magas fokú, szerves struktúrája van, így a szervezetek között jelentkeznek a legbonyolultabb konfliktusok. A három szervezettségi szint elhatárolásából az alábbi tipológia adódik: 1. az egyének közötti konfliktusok, 2. határkonfliktusok térben izo­lált csoportok között, 3. ökológiai konfliktusok térben átfedő csoportok között, 4. konfliktusok homogén szervezetek (államok) között, 5. konfliktusok heterogén szerve­zetek (például az állam és az egyház között), 6. konfliktusok az egyén és a csoport kö­zött (például a családban), 7. konfliktus az egyén a szervezet között (például az állam­ban), 8. konfliktus a csoport és a szervezet között. Szembeötlő, hogy a hat, eleve adó­dó variációs lehetőségen kívül még egy-egy csoportok, illetve szervezetek közötti típust Boulding hozzáadott, s ezzel az amúgy is különböző absztrakciós szinten mozgó osztá­lyozás csak tovább bonyolódott. Szerintünk ugyanis Boulding tipizálása sem a társadal­mi intézmények (csoport és szervezet), de a történelmi specifikumok (prekapitalista­­kapitalista társadalmak) oldaláról sem védhető. Bouldingnál közvetlenül megmutatkozik az általános konfliktuselmélet legna­gyobb gyengéje, a túláltalánosítás. Tipológiája tetszetős és könnyen idézhető, de túlzottan formális és keveset ad hozzá a konfliktusok tartalmi elemzéséhez, sőt elvész

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék