Társadalomkutatás 1985 - A MTA Gazdaság- És Jogtudományok Osztályának folyóirata
1985 / 2. sz. - Tanulmányok - Ágh Attila: A politikai konfliktusok elméletéhez
megszületett az „általános konfliktuselmélet".5 Az általános konfliktuselmélet ambíciói jóval túlnőttek az ötvenes évek végén már határozottan jelentkező szociológiai konfliktuselméleten, s jobbára az általános rendszerelmélet biológiai indíttatású koncepcióhoz kapcsolódtak, illetve attól a játékelmélet stb. irányába vezettek (A Rapoport). Egészében véve kezdetektől fogva a konfliktuselmélet két fő iránya alakult ki. Az első irányzat a tradicionalista-klasszikus konfliktuselméletek, amelyek főleg jogi, filozófiai, történelmi és általános szociológiai megközelítésben tárgyalják a konfliktusok megalapozottságát, tehát főleg egy „konfliktus-filozófiát" adnak (főleg a nemzetközi konfliktusok elméletében erős ez az irányzat, mint H. Morgenthau, G. Kennan, J. Frankel munkássága); a másik irányzat modernista-scientista, amely strukturalistafunkcionalista megalapozottságú és matematizált-formalizált megközelítésre törekszik, egyesítve a „konfliktus-empíriát" a „konfliktus-matematikával'' (főleg a társadalmi-politikai, illetve a gazdasági élet tanulmányozására törekedve, K. Boulding, A. Rapoport, M. Kaplan, Q. Wright munkásságában). Az általános konfliktuselmélet legismertebb és legbefolyásosabb képviselőjének K. Boulding tekinthető. Boulding a konfliktus általános modelljét akarja kidolgozni, s formalizált apparátussal úgy megragadni, hogy minden egyes esetre alkalmazható legyen. Konfliktuselméletének lényegi vonása a biologizáló, szociáldarwinista megközelítés, mivel a konfliktus alapjának és végső okának a „létért való harc”-ot tekinti a társadalomban. Boulding szerint a tudatosított és végigharcolt ellentmondások és érdekütközések jelentik a konfliktusokat, vagyis a konfliktus olyan „szituáció, amelyben a felek tudatosítják potenciális pozícióik vagy állapotaik összeegyeztethetetlenségét, s olyan pozíció megszerzésére törekszenek, amely kizárja a másik törekvéseit". Általános konfliktuselmélete szerint a társadalmi konfliktusoknak három nagy csoportja van a felek szervezettségi szintje szerint: az egyén, a csoport és a szervezet szintjén játszódhatnak le konfliktusok, s mivel a csoport szervetlen struktúrájával szemben a szervezetnek magas fokú, szerves struktúrája van, így a szervezetek között jelentkeznek a legbonyolultabb konfliktusok. A három szervezettségi szint elhatárolásából az alábbi tipológia adódik: 1. az egyének közötti konfliktusok, 2. határkonfliktusok térben izolált csoportok között, 3. ökológiai konfliktusok térben átfedő csoportok között, 4. konfliktusok homogén szervezetek (államok) között, 5. konfliktusok heterogén szervezetek (például az állam és az egyház között), 6. konfliktusok az egyén és a csoport között (például a családban), 7. konfliktus az egyén a szervezet között (például az államban), 8. konfliktus a csoport és a szervezet között. Szembeötlő, hogy a hat, eleve adódó variációs lehetőségen kívül még egy-egy csoportok, illetve szervezetek közötti típust Boulding hozzáadott, s ezzel az amúgy is különböző absztrakciós szinten mozgó osztályozás csak tovább bonyolódott. Szerintünk ugyanis Boulding tipizálása sem a társadalmi intézmények (csoport és szervezet), de a történelmi specifikumok (prekapitalistakapitalista társadalmak) oldaláról sem védhető. Bouldingnál közvetlenül megmutatkozik az általános konfliktuselmélet legnagyobb gyengéje, a túláltalánosítás. Tipológiája tetszetős és könnyen idézhető, de túlzottan formális és keveset ad hozzá a konfliktusok tartalmi elemzéséhez, sőt elvész