Uránia - Népszerű tudományos folyóirat 6. (1905)
1905 / 6-8. szám - Istvánffy Gyula: A régi magyarok
ben íjt, vállukon hosszúnyelvű lobogós lándzsa és hátukon tegez volt, megrakva nyilakkal. Fejüket nemezsüveg vagy prémes kucsma födte, a gazdagabbak azonban tollforgóval ékesített,fénylő érczsisakot viseltek. Testüket pánczélinggel, vérttel takarták s a mint Grammatikus Leó byzanczi császár értesít, az előkelőknek még lovai is vassal voltak vértezve. Támadó harczaikat rendesen a szomszédos népek ellen intézték. Mint a vihar, úgy törtek az ellenségre, nyílzáport eresztve rájuk, mely aztán, ha az ellenség hadait megbontotta s futásnak eredtek, száguldó paripáikon, mint a szélvész, rohantak utánuk s huj! huj! kiáltások között nyilazva addig üldözték, míg közelükbe nem jutottak, hogy karddal és lándzsával szétverjék és megsemmisítsék őket. Gyakran megtörtént, hogy futást színlelve, meghátráltak s midőn az üldöző ellenhad már közelükbe ért, lovaikat hirtelen megfordították s nyílzáporral tették tönkre a rászedett ellenséget. Az ütközetben megölt lovakat, hogy újakkal pótolhassák és hogy a harczosok nyilakkal és élelemmel is kellőképen el legyenek látva, a harczba induló sereget egy bizonyos távolságban gulyák, ménesek s élelmiszerekkel és nyilakkal megrakott társzekerek követték. Ezek őrizetét a tartalék-seregre bízták, mely mindig harczra készen, teljes fegyverzetben állott, hogy a fenyegető veszedelem idején a derékhad segítségére siethessen. Egész hadakozási módjukat bizonyos rend, bizonyos egyöntetű tervszerűség jellemezte. Rendesen kémeket küldtek előre, akik a tátékot, a lakosságot, az ellenség állását kipuhatolják. S hogy mennyire óvatosak, előrelátók voltak a bizonytalan kimenetelű harczokkal szemben, érdekes dolgot beszél el erre nézve Villani florenczi író a XIV. századbeli magyarokról írott munkájában. Azt mondja, hogy a meghizlalt ökröket, teheneket levágják, azok húsát nagy üstökben megfőzik s ha jól meg van főzve és besózva, a húst a csontokról leválasztják, kemenczén megszárítják, azután finom porrá törik, „nagy sereggel járva a pusztákon, hol semmi eleséget nem találnak, bográcsokat és üstöket visznek magukkal s mindenki visz magával egy zacskóval ilyen port, hadi ellátásnak, azon felül még fejedelmük is vitet utánuk nagy mennyiséget szekéren. És ha folyónak vagy más víznek partjára érnek, leszállanak, edényeikben felforralják a vizet és ha felforrt, a bajtársak száma szerint tesznek bele port, a por megdagad, egy-két maroknyitól megtelik az edény, mintha kása volna. Nagy a tápláló ereje és egy kevés kenyérrel vagy a nélkül is, erőt ad az embernek.“ Nincs kizárva, hogy a XIV. századbeli magyar hadak ezen élelmezési módja még a volgamenti, etelközi pusztai hazából származik, a midőn a sereg gyors előrenyomulása vagy hirtelen váratlan meghátrálása, vagy az élelmet szállító s őrző tartalékcsapattól való elszakadása esetére is, kellett a harczosok élelmezéséről gondoskodni. A hadifoglyokat tanyáikra vitték s egy részüket sátraik és karmaik körül szolgai munkákra használták, másik fölös részüket pedig rabszíjra fűzve a Fekete-tenger partjai felé terelték Krim szigetre s Kherk városnak (a mai Chersonnak) piaczán selyemért, bársonyért és bíbor szövetekért, czifra szőnyegekért, párducz - bőrökért, ezüstmívekért, borért, fűszerért görög kereskedőknek áruba bocsátották. A honszerzést megelőző időkben vívott küzdelmek annyira harczias természetűvé tették a magyart, hogy a hadakozás valósággal életelemévé lett s még a mai hon elfoglalása után is, mikor már a Duna-Tisza-táján nem volt kivel küzdenie, kimegy a külföldre, egyes csapatok betörnek Karinthiába, Morvaországba, Bajorországba, megremegtetik Német- és Olaszországot, elkalandoznak az Északi-tengerig, Brémáig, el a keleti császárság fővárosának Konstantinápolynak kapujáig s nyugaton Francziaországon át a Spanyol földre, el egész az Atlanti-óczeánig. S neve oly rettegetté lesz a magyarnak, hogy a német nép templomi könyörgésébe foglalja „a sagittis hungarorum libera nos, Domine“ (a magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!) Tovább egy félszázadnál félelemmel és rettegéssel töltik el Európát, pusztítva-durva, mint a vihar, úgy járják be a földrészünk országait zsákmányszerzés czéljából, egészen addig, míg Géza fejedelem bölcs belátása e kalandozó hadjáratoknak végét nem vetette. De meg kell jegyeznünk, hogy a magyar mindig vitéznek, bátornak, elszántnak, halálmegvetőnek mutatta magát nemcsak e kalandos hadjáratok alkalmával, hanem a későbbi időkben is s Európa népe úgy ismerte a magyart, mint vitéz, lovas népet. Huszársága, mint igazi magyar katonai intézmény, mintaképül szolgált más, művelt európai népek lovas katonaságának a szervezésénél is s a mire büszkék lehetünk, az egyes országok védőerejük e kiegészítő részeinek elnevezésénél a „huszár“ nevet is megtartották. A harcz szeretete mellett azonban szívük nem zárkózott el a vallásos érzülettől sem. Mint minden nép, a műveltség alsóbb fejlődési fokán, épp úgy a magyar is kezdetben a samanismusnak, a természetimádásnak volt a híve. Tisztelte a napot, tüzet, vizet, földet, levegőt, de amint Theophilaktos görög író értesít, imádni csakis azt imádták és illeték isten nevezettel, a ki e világ mindenségét létrehozta. A régi négy főelem tiszteletének a nyomait népünk hagyományos szokásaiban ma is föltalálhatjuk, így éppen az imént említettem Theophylaktos mondja, hogy őseink főleg a tüzet tisztelték. A tűz egyedüli ősforrása a Nap lévén, hihetőleg ennek a régi tiszteletére gyújtott áldozati tüzek emlékét őrizte meg népünknek a nyári napfordulat alkalmával szokásos szent-ivánéji tűzgyújtása is. Az ország különböző vidékein ilyenkor a falvakat környező dombokon legények, leányok tüzet raknak, a tűzbe illatos füvet és virágot szórnak, majd a lobogó lángot egyenkint keresztül ugrálják és kiki a maga kedvese nevét említi Ezzel kapcsolatban s egyidejűleg történhetett az ó-tüz eloltása és az új tűz meggyújtása is. Otthonról a tűzhely parazsát minden asszony elvitte e napon egy helyre s az ebből élesztett tüzet keresztül ugrálták s e körül zengedeztek dalokat a Napisten tiszteletére. Az ó-tűzoltás és az új 302