Uránia - Népszerű tudományos folyóirat 6. (1905)

1905 / 6-8. szám - Istvánffy Gyula: A régi magyarok

ben íjt, vállukon hosszúnyelvű lobogós lándzsa és hátukon tegez volt, megrakva nyilakkal. Fejü­ket nemezsüveg vagy prémes kucsma födte, a gazdagabbak azonban tollforgóval ékesített,fénylő érczsisakot viseltek. Testüket pánczélinggel, vért­tel takarták s a mint Grammatikus Leó byzanczi császár értesít, az előkelőknek még lovai is vassal voltak vértezve. Támadó harczaikat rendesen a szomszédos népek ellen intézték. Mint a vihar, úgy törtek az ellenségre, nyílzáport eresztve rájuk, mely aztán, ha az ellenség hadait megbontotta s futásnak eredtek, száguldó paripáikon, mint a szélvész, rohantak utánuk s huj! huj! kiáltások között nyilazva addig üldözték, míg közelükbe nem jutottak, hogy karddal és lándzsával szét­verjék és megsemmisítsék őket. Gyakran meg­történt, hogy futást színlelve, meghátráltak s midőn az üldöző ellenhad már közelükbe ért, lovaikat hirtelen megfordították s nyílzáporral tették tönkre a rászedett ellenséget. Az ütközetben megölt lovakat, hogy újakkal pótolhassák és hogy a harczosok nyilakkal és élelemmel is kellőképen el legyenek látva, a harczba induló sereget egy bizonyos távolságban gulyák, ménesek s élelmiszerekkel és nyilakkal megrakott társzekerek követték. Ezek őrizetét a tartalék-seregre bízták, mely mindig harczra készen, teljes fegyverzetben állott, hogy a fenye­gető veszedelem idején a derékhad segítségére siethessen. Egész hadakozási módjukat bizonyos rend, bizonyos egyöntetű tervszerűség jellemezte. Ren­desen kémeket küldtek előre, a­kik a tátékot, a lakosságot, az ellenség állását kipuhatolják. S hogy mennyire óvatosak, előrelátók voltak a bizonytalan kimenetelű harczokkal szemben, ér­dekes dolgot beszél el erre nézve Villani flo­­renczi író a XIV. századbeli magyarokról írott munkájában. Azt mondja, hogy a meghizlalt ökröket, teheneket levágják, azok húsát nagy üstökben megfőzik s ha jól meg van főzve és besózva, a húst a csontokról leválasztják, kemen­­czén megszárítják, azután finom porrá törik, „nagy sereggel járva a pusztákon, hol semmi eleséget nem találnak, bográcsokat és üstöket visznek magukkal s mindenki visz magával egy zacskóval ilyen port, hadi ellátásnak, azon felül még fejedelmük is vitet utánuk nagy mennyiséget szekéren. És ha folyónak vagy más víznek part­jára érnek, leszállanak, edényeikben felforralják a vizet és ha felforrt, a bajtársak száma szerint tesznek bele port, a por megdagad, egy-két maroknyitól megtelik az edény, mintha kása volna. Nagy a tápláló ereje és egy kevés kenyér­rel vagy a nélkül is, erőt ad az embernek.“ Nincs kizárva, hogy a XIV. századbeli ma­gyar hadak ezen élelmezési módja még a vol­­gamenti, etelközi pusztai hazából származik, a midőn a sereg gyors előrenyomulása vagy hir­telen váratlan meghátrálása, vagy az élelmet szállító s őrző tartalékcsapattól való elszakadása esetére is, kellett a harczosok élelmezéséről gon­doskodni. A hadi­foglyokat tanyáikra vitték s egy részüket sátraik és karmaik körül szolgai munkákra hasz­nálták, másik fölös részüket pedig rabszíjra fűzve a Fekete-tenger partjai felé terelték Krim szigetre s Kherk városnak (a mai Chersonnak) piaczán selyemért, bársonyért és bíbor szöve­tekért, czifra szőnyegekért, párducz - bőrökért, ezüstmívekért, borért, fűszerért görög kereske­dőknek áruba bocsátották. A honszerzést megelőző időkben vívott küz­delmek annyira harczias természetűvé tették a magyart, hogy a hadakozás valósággal életele­mévé lett s még a mai hon elfoglalása után is, mikor már a Duna-Tisza-táján nem volt kivel küzdenie, kimegy a külföldre, egyes csapatok betörnek Karinthiába, Morvaországba, Bajor­országba, megremegtetik Német- és Olaszorszá­got, elkalandoznak az Északi-tengerig, Brémáig, el a keleti császárság fővárosának Konstanti­­nápolynak kapujáig s nyugaton Francziaországon át a Spanyol földre, el egész az Atlanti-óczeánig. S neve oly rettegetté lesz a magyarnak, hogy a német nép templomi könyörgésébe foglalja „a sagittis hungarorum libera nos, Domine“ (a magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!) Tovább egy félszázadnál félelemmel és rette­géssel töltik el Európát, pusztítva-durva, mint a vihar, úgy járják be a földrészünk országait zsákmányszerzés czéljából, egészen addig, míg Géza fejedelem bölcs belátása e kalandozó had­járatoknak végét nem vetette. De meg kell je­gyeznünk, hogy a magyar mindig vitéznek, bátornak, elszántnak, halálmegvetőnek mutatta magát nemcsak e kalandos hadjáratok alkal­mával, hanem a későbbi időkben is s Európa népe úgy ismerte a magyart, mint vitéz, lovas népet. Huszársága, mint igazi magyar katonai intézmény, mintaképül szolgált más, művelt euró­pai népek lovas katonaságának a szervezésénél is s a mire büszkék lehetünk, az egyes országok védőerejük e kiegészítő részeinek elnevezésénél a „huszár“ nevet is megtartották. A harcz szeretete mellett azonban szívük nem zárkózott el a vallásos érzülettől sem. Mint min­den nép, a műveltség alsóbb fejlődési fokán, épp úgy a magyar is kezdetben a samanismus­­nak, a természetimádásnak volt a híve. Tisztelte a napot, tüzet, vizet, földet, levegőt, de a­mint Theophilaktos görög író értesít, imádni csakis azt imádták és illeték isten nevezettel, a ki e világ mindenségét létrehozta. A régi négy fő­elem tiszteletének a nyomait népünk hagyomá­nyos szokásaiban ma is föltalálhatjuk, így éppen az imént említettem Theophylaktos mondja, hogy őseink főleg a tüzet tisztelték. A tűz egyedüli ősforrása a Nap lévén, hihetőleg ennek a régi tiszteletére gyújtott áldozati tüzek emlékét őrizte meg népünknek a nyári napfordulat alkalmával szokásos szent-ivánéji tűzgyújtása is. Az ország különböző vidékein ilyenkor a falvakat környező dombokon legények, leányok tüzet raknak, a tűzbe illatos füvet és virágot szórnak, majd a lobogó lángot egyenkint keresztül ugrálják és kiki a maga kedvese nevét említi Ezzel kap­csolatban s egyidejűleg történhetett az ó-tüz eloltása és az új­ tűz meggyújtása is. Otthonról a tűzhely parazsát minden asszony elvitte e napon egy helyre s az ebből élesztett tüzet keresztül ugrálták s e körül zengedeztek dalokat a Napisten tiszteletére. Az ó-tűz­oltás és az új­ 302

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék