Uránia - Népszerű tudományos folyóirat 6. (1905)

1905 / 6-8. szám - Istvánffy Gyula: A régi magyarok

tűz­gyújtás szertartásának emléke megmaradt nálunk Baranya megye hegyháti járásának köz­ségeiben. Ezeknél a falu kisbírája szt. Antal napját (jún. 13) megelőző este minden házat sorra jár s figyelmeztet mindenkit, hogy a más­nap reggel új­ tűz­gyújtásig senki ne merészeljen gyufát se gyújtani, annál kevésbbé tüzet rakni. E tilalmat nem szegné meg a falubeliek egyike sem, mert az ősi szokást szentül betartják. Ez a figyelmeztetés inkább a faluban tartózkodó idegeneknek szól. Másnap a hajnali órákban a falu férfiai összegyűlnek s egy keményfa tuskó­­hoz egy puhafából való nyomtató rudat addig dörzsölnek órák hosszán keresztül, míg abból szikra nem pattan ki. A szikrát egy sírheder legénynek kell taplóval fölfogni, melyet szal­mába göngyölgetnek s azt addig csóválják, míg az új­ tűz jobbot nem vet. Ezzel aztán az elő­zetesen megrakott máglyát meggyújtják, a férfiak az új­ tűzből pipára gyújtanak, az asszonyok, leányok pedig bögrében, fazékban parazsat visz­nek haza magukkal, hogy otthon abból szítsanak új tüzet. Jaj annak, a­ki a faluban új­ t­íz előtt tüzet mer gyújtani. A község elöljárósága elmegy a házához, a tüzet kiszórja az udvarra s a sze­rencsétlent, a ki habár véletlenségből esett is e hibába, még a faluból is kiüldözik idővel. Íme az ősidők féltve őrzött szokása, melynek emlékét maga a keresztény vallás is megőrizte, hiszen a kath. egyházban ma is szokásos nagy­szombaton reggel a tűz megszentelése. Sajátságos, hogy a keresztény hittérítők, a­kik a régi pogány cultus minden nyomát igye­­keztek feltüntetni népünk emlékéből, nem egy érde­kes és becses adatot őriztek meg számunkra éppen az által, hogy térítői működésük sikere­sebbé tétele végett a pogány hitnek és szokás­nak egyes részeit a keresztény vallásra alkal­mazták. Tudva azt, hogy a nép nem egy könnyen fog szakítani ősei hitével, a keresztény vallás pedig hogy mégis ne tűnjék föl előttük teljesen idegennek a régi hit egyes részeit ügyesen össze­egyeztették a keresztény vallás felfogásával. — Eléggé érdekes bizonysága ez eljárásnak az a pogány elemekkel saturált imádság, melyet kró­nikáink a kereszténység korából följegyeztek s mely az ősök pogánykori hitéletére nézve vet érdekes világot. Íme az imádság: „Légy magasztalva te nagy Isten a mi test­vérünkkel a Nappal. Óh! mily szép, óh mily ragyogó, ő a te jelképed, Uram! Légy áldva a mi asszonynénénkkel a Holddal és a mi hú­gainkkal a csillagokkal együtt, a­kik olyan szé­pek és fényesek! Légy áldva a mi füvünkkel a Széllel együtt, a­ki a felhőket és a derült időt hozza ! Légy áldva a mi ángyikánkkal a Vízzel együtt, a ki oly hasznos, jó ízű és tiszta! Légy áldva a mi urunk bátyánkkal a Tűzzel együtt! Óh mi szép, óh mi vidám, óh mi erős és hatalmas ő! „Légy áldva óh Uram, a mi asszonyanyánkkal a Földdel együtt, a ki minket táplál és megtart!“ Íme mily csodás ügyességű keveréke a mo­­notheismusnak és a természetimádás régi my­­thoszi emlékeinek! Ugyan mi szükségük volt arra az olasz hittérítőknek, hogy az egy Istent magasztaló ez imádságba bele­vették a napot, holdat, földet, tüzet stb., ha nem az, hogy az új vallást a régitől feltűnően elütővé ne tegyék! S miért vették volna bele mindezeket, ha nem lettek volna az ősök vallásos tiszteletének tár­gyai ? Képzeletük világát a hit benépesítette jó és gonosz szellemekkel, de legfőbb lény volt előt­tük mégis az Isten ,­az öreg Isten, „a magya­rok Istene“, az ég és föld ura, a kinek lakása oda fönn van a felhők között a csillagos ég közepén. Őszbe borult, nagy szakállú ember­nek képzelték, a kinek íjja a szivárvány, nyila pedig a villám, melyet a nép ma is „tüzes isten nyilának“ nevez. A magyar, mint lovas nép, el sem képzelhette másnak e legfőbb lényt, mint olyannak, a ki a fegyveres hadi népet kedveli s annak is a védő ura. A „Hadúr“ elnevezés azonban nem őseredetű, hanem ké­sőbbi, múlt századbeli keletű. Hitek szerint te­lejött az emberek közzé, de nem oly gyakran, mint a­hogy azt pl. Hellas népe hitte a maga isteneiről, hanem csak akkor és ahhoz ment, a­kit büntetni akart. E hitet őrzi népünk ama mondása ha valakire a sors csapása ráneheze­dik „meglátogatta az Isten“. E fő lényen kívül volt nő istenük is, a­kit hihető­leg Boldogasszonynak neveztek. A családi élet­nek volt ez az őre, a nőknek és gyermekeknek az oltalmazója s lakását szintén a felhők fölé helyezték, a honnan időnkint harmat, eső és hó alakjában árasztja áldását a földre. Felügyel a nők munkásságára s odahaza ő maga sem ül tétlenül, hanem szorgalmasan fonogat s azo­kat az őszi jégben úszkáló hosszú szálakat az ő guzsalyáról aláhullott fonalszálaknak hiszik. Égi lakásából gyakran alá száll a földre s a földet majd termékeny magvakkal, majd ezer meg ezer virággal hinti be. E női istenség fogalmát a keresztény hittérí­tők találékonysága később a szűz Máriáéval azonosította s innen van az Istenanyának Gyer­tyaszentelő, Gyümölcsoltó Boldogasszony, Nagy­boldogasszony stb. elnevezése. Isteneik tiszteletére áldozatokat mutattak be a szabad ég alatt, rendesen dombokon, halmo­kon, az erdők árnyékában folyók, patakok, for­rások közelében. A nagy halomba rakott tüzelő fát meggyujtották s a lobogó máglyát ünnep­lőbe öltözött fiatal leányok tánczolva, dalolva lejtették körül s illatos füvet és virágot szórtak a szent tű­zbe. Az őszbeborult táltos oda állt az áldozati oltárhoz a Nap felé fordulva imát rebegett s azalatt az áldozattevésnél segédkező bonczok elővezettek egy hófehér paripát, mely­nek hátán még nyereg sohasem volt. Az igniczek és dobosok zenéjének hangjai mellett leszúrta a kádár a nemes állatot, azután a bonczok fel­­bonczolták, beleit kiszedték, hogy a táltos abból jövendöljön, azután húsát az égő máglya tüzére dobálták áldozatul. Ilyen forma volt az ősök áldozati szertartása, melyet ők áldo­nás­nak neveztek. Szent volt előttük a családi élet, szent volt az eskü, melyek gyakran vérükkel is megpecsé­teltek. S nem csupán vitézek, szabadság- és vendégszeretők voltak, hanem a műveltség egy

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék