Uránia - Népszerű tudományos folyóirat 6. (1905)

1905 / 6-8. szám - Vass Árpád: Görög velős mondások

bizonyos szintáján is állottak. Hiszen fejlett nyelvet hoztak magukkal az új hazába és ismerték az írás mesterségét is. Sajátságos fajta írásmódjuk volt, a rovásírás. A betűket fába rótták, vésték, betűzték, innen a betűzés, betű szavaink eredete. Ez írás nyomaira legelőször a székelyföldi enlakai unitárius templom famenyezetén akadtak. S hogy a népköltészet is megteremtette közöttük a maga egyszerű virágait igazolja Gellért Csanádi püspök esete, a ki — mint életírója mondja — egy alkalommal a királyhoz sietett egy pártfogoltja érdekében s útjában egy erdei faluban meghalván, este olvasni és imádkozni nem tudott, mert a szomszédban egy szolgáló leánya kézi malmot hajtva magyar dalokat énekelgetett. Bizonyára olyat, ami a nép ajkán termett és a nép ajkán zengett. Fájdalom azonban a nagy átalakítást előidéző kereszténység művelődésünk e fajta kincseit is eltemette. Ha pedig az ősök közül a végzet kiszólított egyet-egyet, azt nagy fénynyel és pompával temették el. A vitézt felöltöztették díszbe, hadi fegyvereivel, vérttel, karddal, íjjal, tegezzel, lovára ültették, hogy úgy menjen a Napisten elébe. Melléje temették azonkívül evő és ivóedényeit, sőt tüzelő szerszámját és általában mindazokat a tárgyakat, melyek életében a meghaltnak kedvesek valának. A kis gyermeket kedvencz evetjével, a nőt ékszereivel és kedvecz macskájával, amint ezt az idáig föltárt ősmagyar sírok leleteiből az archeológia kétségtelenül megállapította. A holt vitézt azonban nem mindig ültették kedvencz paripájára, hanem azt melléje helyezték, magát a halottat pedig arczczal a fölkelő nap felé kelet-nyugati irányban elhelyezve fektették a sírba. A halott sírjánál áldozati lakomát, tort tartottak, a midőn áldozatul egy vagy több lovat szúrtak le s ezt máglyára téve megsütötték s húsát elfogyasztották. És ha a meghaltnak egész ló nem jutott, akkor legalább a ló fejét, vagy lábszárcsontjait temették melléje, a mint ezt a sírleletekből nem alaptalanul következtetik. (Ethn. 1903.) A kereszténység elterjedésével a lovas temetés szokása lassan-lassan kihalt. A keresztény papok, mint ahogy Karácsonyi János jeles történetírónk egy a békés megyei oklevéltárban levő 1383-ban kelt okiratból következteti, nem engedték meg, hogy az elhunyt vitéz paripáját pogány szokás szerint leszúrják s vele eltemessék, hanem arra bírták a gyászoló feleket, hogy a veszendőbe menő lovakat adják inkább az egyháznak, a hova az elhunytat temették s ettől a család a lovat pénzen vissza válthatta. Íme a lovas temetkezés lassan elhaló szokása, melynek emlékét a gróf Károlyiak őrizték meg a mai napig, azzal a szokásukkal, hogy midőn a család valamelyik tagja elhal, a halottat kocsin szállítják II.Károlyból Kaplonyba a családi sírboltba s azt a két lovat, mely a koporsót vitte, régtől fogva a kaplonyi ferenczrendi barátoknak ajándékozzák. A lovas temetkezésnek utolsó jelképi maradványa ez. Ilyen volt a honfoglaló ősök élete. Ezer év előtt és ma, mekkora különbség! Milyen átalakuláson ment azóta keresztül a nemzet! Hazát szerzett magának, apái sátrát állandó hajlékkal, az ősi vallást a kereszténységgel cserélte föl s megküzdött törökkel, megküldött tatárral, hogy fél Európát megmentse s a közben a művelődés oly magas fokára emelkedett, hogy ma méltán sorakozhatnak bennünket a művelt nyugati államokhoz. S csak tőlünk, a mi munkásságunktól függ, hogy ezt a positiót megtartsuk s a cultura útján tovább is haladhassunk. Istvánffy Gyula: Görög velős mondások. A poharazás közben hallgatag Solon-t megkérdezte Periandros, vájjon szűkszavú természete vagy ostobasága miatt nem beszél-e? Solon meg is felelt: „Láttál te már olyan ostoba embert, aki ivás közben hallgatni tudott?“ Mikor elhalt fiát siratta s valaki azt vetette neki, hogy azzal semmit se használ, így szólt: „Ez ez, hogy semmit sem érek vele — ezt siratom“. Azt mondják, hogy a teljes díszben trónján ülő Kroisos azt kérdezte Solontól, látott-e már ő nála szebbet. „Igen, szólt ez, fáczánt, kakast, pávát. Ezeket a természet a tiednél százszorta különb ékességgel ruházta föl.“ Mikor kérdezték tőle, mert nem hozott törvényt az apagyilkosságra, azt felelte, „mert elképzelhetetlennek tartom.“ Szintén ő jegyzi meg, hogy a törvény olyan, mint a pókháló. Ha valami könnyű, erőtelen hullik bele ... az megakad — a nagyobb . . . szétszakítja s menekül. Thales-re tudakolta valaki, melyik lett előbb, az éj-e, vagy a nappal ? „Az éj, felelte, egy nappal.“ Ugyancsak ő mondta, hogy halál vagy élet az mindegy. — „Akkor mért nem választod a halált?“ jegyezte meg valaki. „Mert tökéletesen mindegy“ — volt rá a felelet. Mikor az anyja meg akarta házasítani, így szólt: „Isten bizony, nem vagyok még az időbe“. Midőn aztán csak nem adta rá a fejét és anyja újból sürgette, így vágta ki magát: „Időn túl vagyok.“ Három dologért tartotta magát szerencsés embernek. Először, mert embernek született és nem állatnak, másodszor, mert férfinak és nem nőnek, harmadszor, hogy görögnek és nem barbárnak. Kérdezték tőle, mi nehéz? „Az önismeret“, felelte. Mi könnyű? „Tanácsot adni másnak.“ Mi a legkellemesebb? „Szándékunkra menni.“ Milyen az istenség? „Se kezdete se vége.“ Mi a ritka látvány? „Öreg zsarnok“. Hogy viselhető legkönnyebben a sorscsapás ? „Ha látod, hogy ellenséged sora rosszabbul folyik.“ Hogy élhetünk legjobban, legigazabban? „Ha nem követjük el magunk, amit másokban megrovunk.“ Ki a boldog? „Akinek egészséséges a teste, kedvezők a körülményei, mivelt a lelke.“ 304