Uránia - Népszerű tudományos folyóirat 6. (1905)
1905 / 1. szám - Móricz Zsigmond: Csokonai Vitéz Mihály
leges alakjára, a ki irtózik a munkától s minden productiv dologvégzés nélkül akar élni. Azért még nem igen bántotta senki, semmi, hogy verset ír. Ismerték a költő nevét, akik egyáltalán törődtek az effélével, sőt bizonyos nimbusa is volt e névnek, mert igen tisztes állású urak szereztek becsületet neki. Mikor Csokonai kilépett az életbe, 10- 15 érdemesebb tehetségű költőnk élt szanaszét a két magyar hazában. Gróf Gvadányi József, az öreg generális már 71 éves volt, de még ifjonti erővel forgatta a pennát s épp ebben az évben adta ki „Unalmas órában időtöltésül“ írott verseit. Gróf Teleki József, Bessenyei, Barcsay, Baróti Szabó Dávid, Rájnis, Kazinczy, Révay,Virágh,Verseghy, Palóczi, Horváth Ádám, mind javakorbeli derék férfiak 30—50 év között s mindenikőkre csak tisztességet hozott a versírás. Különben mindnyájan komoly, becsületes, polgári munkából élő emberek. Még annak is van valami foglalkozása, aki nincs rászorulva, egyik tábornok, a másik koronaőr, a harmadik ezredes vagy politikai hivatalnok. A szegényebbek pedig, ki pap, ki ügyvéd, ki tanár. És íme, Csokonai ország-világ csodájára garabonczás diáknak csap fel. S ráadásul még kakastollat sem tesz a kalapjához, tarka pántlikát nem köt az oldalára, mértéktelen borivástól nem vörösült arcza, mint ahogy az udvari poéták, a Csikorgók jártak. Sőt úgy viseli magát, mint igazi úriember; megadja s megkívánja a megbecsülést, beszéde kellemes és fenszárnyaló, magaviselete olyan, hogy idegen lánykák, kik társaságban találkoznak vele, elbájolva látják s készek volnának komolyan ábrándozni róla, ha a szülők meg nem magyaráznák, hogy ez egy lehetetlen ember. Annyi ellenmondás látszik benne, hogy sem személyes ismerősei, sem késő csodálói, vagy vizsgálói nem igen tudnak tisztába jönni vele, mind a mai napig: valami megtévelyedett nagy szellem-e, vagy kis közönséges munkakerülő? S csakugyan egyszer a legnagyobb tehetségek közt említik, máskor másod-, sőt harmadrangú versíró kortársai közé sorolják, kik közül talán csak véletlen tartja fenn nevét még. Csokonai a legigazibb lyrikus lélek volt. Önmagát, a világot, az életet, mindent hangulatai szerint fogott fel. Ha jó napja derült, egész világot keblére ölelő boldogsággal örült, magát és körülményeit, mindent a legkedvezőbb színben látva, ha beborult az ég, életről lemondó csüggedés fogta el. Élete két nagy szakaszból áll. Az elsőben egy dicső pályának fényes és elég derűs kezdete van, a másodikban egy nagy tehetségnek vívódása az őt elborító élet terhe alatt, kínos, emésztő harcz, mely végre is szomorú összetöréssel végződött. Csokonai özvegy anyja a debreczeni collegium tőszomszédságában lakott s így ő egész iskolai pályáját, 6 éves korától 22 éves koráig itt végezte. Érzékeny idegzetű, elég gyönge szervezetű gyermek volt s nehezen szokott hozzá a 3000 tanulótól lármás, óriási intézet életéhez. Itt természetesen a szívós, erős, erőszakosan érvényesülni tudó tehetségek tűnnek fel, mint magában az életben. Csokonai eleinte nem is igen vonta magára tanárai figyelmét, legfeljebb szórakozottságával méla s tunya csöndességével. Gymnasiumi pályája közepén tűnt föl, éles eszével, gyors felfogásával, kitűnő emlékezőtehetségével. Egy pár tanára megszerette, sőt volt olyan, a ki szinte kegyenczévé fogadta. Bent lakott a collegiumban s emberszerető természetével, hozzászokva a diákélethez, a fiúk közt sokszor szinte szilaj buzgósággal vett részt apróbb diákcsínyekben, máskor viszont annál nagyobb kétségbeeséssel húzódott vissza minden zajtól és ízetlenségtől. Már ekkor is hangulatai uralkodtak rajta. Az iskolában stiliszikai gyakorlatul elég szorgalmasan írattak a diákokkal verset s ebben tűnt föl legelőször Csokonai. Természetes, hogy tanárai nem úgy fogták fel a dolgot, mintha egy igazi nagy költő-pálya előjeleit látnák, hanem úgy, hogy a nagy tehetség a versben is meglátszik. Az ő lelkében pedig ezek az iskolai sikerek lehettek a legnagyobb ösztönzők, hogy már gyermek-phantasiával valami csodás, mesés, fényes életsorsot reméljen magának. Akadémiai tanulmányait mikor 18 éves korában megkezdte, már egész költő híre volt s lassan valóságos „város poétája“ lett. Lelke rohamosan fejlődik. Nemcsak a versírásban bontogatja szárnyait. Ebben is megvolt a biablon és igen alacsony színvonalú biablon, öreg, kopott korsókban csupa híg víz volt már ekkor, a versforma épp olyan elnyűtt volt, mint a közönségesen megverselt gondolatok és themák. És Csokonainak itt is egészen új utat kellett törnie, ami annál nehezebb volt, mert semmi segítséget nem kapott rá, a saját belső ép érzékén kívül. Éppen ezért tudásvágya is túlnő a szokásos határokon s egy pár tanulótársával, kiket az ő tüze föllelkesített, szövetkezik, hogy nyelveket tanulnak s így ismerik meg az európai irodalmat. Csokonai olaszul tanul s meglehetős sokat fordít olaszból, kivált Metastasiótól. Ezenkívül minden szabad idejét a könyvtárban tölti, hol éjfélekig virraszt s lázas agygyal szedi magába a tudományt. Bár ezt sem a mindennapi okos renddel teszi s nem a rendes jó tanuló módján él, mégis megvan az eredménye. Tanulótársai szeretik, sőt bámulják; túlcsapongó diákos jókedvében, vagy igazi ihletett perczeiben írott, néha pervers, máskor magasztos verseiért dicsőítik. Nagyon népszerű, emelt, kiváló alak a diákok tömege közt. És ő minél fiatalabb, annál mohóbban élvezi ezt a kiváló helyzetet. Tanárai is becsülik, kitüntetik, sőt huszonegy éves korában a poétikai classisban köztanítóvá teszik, amely kitüntetést kevesen értek el ilyen hamar. Toldi Ferencz azt mondja: itt kezdődik szerencsétlensége. „Becsének érzése, tanítványai lelkesült szeretete elhízottá kezdvén őt tenni, rendetlenséget engede magának, mik az intézet fenyítékével összeférhetetlenek, kivált tanítói állásban; mire az érdemlett szigornak makacsságot, tiszteletlenséget szegezvén ellent, iskolai perbe fogatott. De elvett büntetése daczára is új panaszra adott nemsokára okot, midőn 1795-ben a húsvéti jó